Kiss Annamária

MY LITTLE WALHALLA

VÉLETLEN TALÁLKOZÁSOM VIRÁG DOKTORRAL

Véletlenek márpedig nincsenek

2016. szeptember 06. - Kissancsa

Felhív a gerincsebész, hogy sajnos tegnap a neurológusukat elütötte az autó, nem lesz módja konzultálni vele, de a terv nem változik, a héten kezdjük az előkészülést a műtétre. A team már összeült, a műtéti indikáció nem kérdés, csak abban van vita, hogy egy-, kettő- vagy háromlépcsős legyen-e – utóbbi három nyaki csigolya kiiktatását, elmerevítését stb. jelenti, értem meg, mikor kicsit magamhoz térve rákérdezek. Csendesen elköszönök.

Durva.

Padlón vagyok – kemény, jót tesz a hátamnak. Nézem a nappalilámpát, és bevillan, vajon a leletet jegyző radiológus miért nem tett felkiáltójeleket, ha ennyire nagy a baj. Eretnek gondolat cikázik át a fejemben, hogy meg kellene kérdezni, fenntartja-e az MR felvételről írt véleményét. Vagy tán sietett, ezért hagyta ki a gerincvelőt érintő szép latin kifejezést, a myelopátiát? Egy, a telefonon keresztül is érzékelhetően Brünhilda-szerű ápolónőt sikerül csak elérni, kérve kérem, tegye lehetővé, hogy a radiológus doktorral beszélhessek, életbevágó. Álló napig puhítom, a végére barátnő-fíling alakul közöttünk, ma már rekonstruálhatatlan, hogyan, még a doktort is odahívja a telefonhoz. Újrakezdődik kínos magyarázkodásom, hogy csak tudni szeretném, tartja-e a leletre írt véleményt, higgye el, okkal kerülöm meg az orvosomat. Nem hisz nekem, minden világos: a nyakam ronda, de nem veszélyes, ideget ugyan nyomhat, de a gerincvelőt nem, szépen beszéljék meg a sebészorvossal, legyen-e műtét vagy sem, mondja. Türelmetlenül. Hohó, dehát épp ez az, hogy már nem kérdés a velőérintettség. És ezen a ponton, a beállt csöndben is hallom, ahogy átáll az oldalamra. Mindjárt meg fogja érteni, miért a telefonhívás! Valóban más hangon folytatja: várjak egy pillanatra. Hölgyeim és Uraim, az én szuper diagnosztám elment, hogy megnyissa a felvételem, és még egyszer, jobban megnézhesse, hogy aztán teljes meggyőződéssel állítsa, ragaszkodik korábbi szakvéleményéhez! Kedves hangon egy kódolt mondattal búcsúzik, melyben sok erőt kíván a jó döntéshez – hát olyan is van, hogy a sorok között, tudva, hogy már kiírtak műtétre, egy házon belüli, általában a háttérben lévő radiológus nemmel szavaz. Megígértem, hogy a beszélgetés köztünk marad, hivatkozásomban nem említem majd. Másnap Főnix módjára, de zsibbadt tagokkal ébredek.

Visszatérve szegény, balszerencsés neurológushoz, egy jobbulást elmormolva, nekiállok keresni egy idegsebészt. Csakhogy ez itt a nyár dereka nem az enyém. Kidob a gép egy magánklinikát, nevében a "neuro" biztató. Megnyerő hang veszi fel, az asszisztenshölgy gyakorlott türelemmel hallgatja szívhez szóló, segélykérő monológom, hogy azonnal kéne egy szakvélemény, kérdésessé vált a műtét, csupán egy igenről vagy nemről lenne szó. Na, és akkor, ott még egyszer megtörténik. Erősebben is, mint előbb. A nővér sajnálkozik, hogy ugyan a legjobb helyen járok, a neurológusuk kiváló, de éppen szabadságon. Én is sajnálom, nagyon, meg elég hosszan is ahhoz, hogy közben lefuttasson magában egy megoldóprogramot, a végén lakonikusan, csak amennyi rám tartozik, kapom az instrukciót: holnap háromkor Virág doktor egy percre beszalad, 14.30-kor pontban hívjam újra, de ne a vonalason, a mobilján, és megadja a saját számát nekem, ismeretlenül. Sosem találkoztunk, de tudtam, hogy fogunk.

Másnap megkapom a feladatot, azonnal induljak el a klinikájukhoz, ha megérkezem, újra telefonáljak. Akciófilmben vagyok, missiont teljesítek, profiként játszom. 15-kor, a bejárattól 10 méterre indítom a hívást, ahogy Zita nővér meghagyta, kezében a mobiljával kiáll az ajtóba. Állunk face to face, semmi könnyes ismerkedés, köszöngetés, csupán annyit mond a készüléknek, hogy visszamegy, tízperc múlva menjek be, de a jelzését várjam meg. Lelkesen alakítom a szuperhősnőt, a nyakamról hosszú idő után feledkezem meg először. A mondott időben Zita csakugyan kijön, kezében elintézendő álcapapírok (vagy igaziak sosem tudom meg), rezzenéstelen arccal megy el mellettem, határozottan int, hogy indulás befele. Mi lesz itt, fut át az agyamon, de jó akcióhőshöz illően, felszegett fejjel, gerincbeteget meghazudtoló, egyenes tartással csörtetek be. Az elém táruló látvány mindent elmond, egyből leveszem, mi a dolgom és hogy mit hozott össze Zitám, hogy megmentsen. A recepciós pultban egy asszisztensnő rögtön megkérdi, miben segíthet, és én jól artikuláltan, elég hangosan, kifulladva, szerepem szerint mondom a szöveget: "sürgősen szükségem van egy neurológus állásfoglalására". Az alig két méterre a pultot utcai ruhában támasztó doktor is szerepe szerint alakít: "Micsoda véletlen, én pont idegsebész vagyok! Három hétig nem dolgozom, most sem vizsgálhatom meg, mert a feleségem kint vár a kocsiban, de jöjjön vissza a hónap végén, megfelelek a kérdésére." Késő, felelem, mire ő még egyszer áldja a szerencsémet, mert történetesen a Balesetiben a neurológiai osztály vezető főorvosa, menjek be hozzá holnap este az ügyeletre.

A mese vége nem is alakulhatott másképp, minthogy a körültekintő vizsgálat után nem javasolt a műtét, helyette jöjjön a konzervatív kezelés. Virág doktor szakértelme nekem minden pénzt megér, de ő nem kér belőle, csak imádkozzam magamért, őérte és a családjáért. Konkrétan azt mondta, hogy imádkozzam! Egész más volt végre megtérten nyugovóra térni, és hónapok óta először, a hálától és gerinctől ugyan zsibbadtan, de végigaludni az éjszakát. Zita, nekem Te vagy Terézanya!

Update: A kezelés közepén járok, javulok. Remélem, a balesetet szenvedett neurológus is jobban van. Egyelőre happy end. :)

A bejegyzés trackback címe:

https://mylittlewalhalla.blog.hu/api/trackback/id/tr4311662680

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.