Kiss Annamária

MY LITTLE WALHALLA

Mindenki másképp csinálja

Lecsó + trükkök

2017. június 29. - Kissancsa

Lassan jön a lecsószezon. Kedves emlék a három évvel ezelőtti, Mikszáth téri lecsófesztivál, első újságírói kiküldetésem, ahova izgatottan látogattam ki Judit barátnőmmel (sosem hívom Juditnak, de a Kárpáti publikusan furán hangzik – gimi óta ismerjük egymást). A témáról eszembe jutott Bächer Iván és az ő szakácskönyve, örülök, hogy megemlékezhettem róla.

(A fotón Eperke, az eperboros stand háziasszonya mosolyog kedélyesen. A modellszerep sincs ellenére, művésznevét már felvette.)

Tojásos vagy sima? – kérdezem. Csak is sima! – néz rám felháborodottan a lecsófesztivál egyik résztvevője.

Nem veszünk össze, van itt mindenféle: szalonnás, kakukkfüves, csípős, tojásos, még a francia változatot, a ratatouille-t is kiszúrom, hála a Ratatouille (L’ecsó) című animációs mozinak. Aki nem ismeri, röviden: egy párizsi Michelin-csillagos étteremben főző patkány (franciául rat, innen a címbeli szójáték) a figyelmeztetések ellenére is „a parasztok kedvelt eledelét”, a lecsót készíti el egy finnyás ételkritikusnak, aki – kiszámítható fordulattal – már az első falat után totál elalél. A franciák kicsit más alapanyagokból készítik, mint a magyarok, ráadásul – a filmből kiderül – lé-mentesen és élükre állított, színes karikák formájában tálalják (vagy, ahogy itt is látom: nem restek rétesbe tölteni).

Belecsapok, és nem csak képletesen: előttem egy tányér special edition, egy magyaros változat, kakukkfűvel megbolondítva, szelet ropogós kenyér, plusz kisfröccs olaszrizlingből. Mikor készültem a lecsópiknikre, barátaim közt közvéleményt kutatattam: egyik barátnőm olaszosan, tésztával szereti, fodrászom a világért sem tenne bele virslit, viszont szerinte lecsókolbásszal isteni, szomszédom nokedlivel vagy rizzsel csinálja, profik nem ajánlják a tojást hozzá, amatőrök csak azzal eszik, Frank Júlia Magyar parasztkonyhája szerint a bográcsos az igazi, és „ha a lecsópartira augusztus végéig sor kerül, akkor több paradicsomot is lehet beletenni”, később elég kevesebb is, mert ősszel a paradicsom már savanyú. A gasztronómushölgyhöz hasonlóan vélekedett Bächer Iván Íz-lelő című szakácskönyvébe lejegyzett Az utolsó lecsóban:

"Szomorú lecsó az utolsó. Mikor rászánjuk magunkat, vöröslenek már kinn a fák (…) kora délután villanyt kell gyújtanunk a konyhában, ahol rezignáltan és magányosan, majd mindent tudva már csumázzuk a barna pöttyökkel tarkított lottyadt paprikákat. (…) Az utolsó lecsó színe sötét, zaftja híg már, íze savanykás. És mégis jó lecsó az utolsó. Jó, mert már búcsúzunk vele, de amikor a villánkra tűzött féltenyérnyi kenyérdarabbal tisztára tunkoljuk a tányért, megvigasztalhatjuk magunkat: búcsúzunk ugyan, búcsúzunk, de legalább van mitől."

Iván lecsója is velünk él.

(...)

A teljes cikk itt, a Librariuson.

A bejegyzés trackback címe:

https://mylittlewalhalla.blog.hu/api/trackback/id/tr7312626565

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.