Kiss Annamária

MY LITTLE WALHALLA


CASABLANCA, MONTREÁL, BUDAPEST

A Curtiz díszbemutatója a Corvin Moziban

2019. január 14. - Kissancsa

curtiz_szinlap.jpgKapkodjuk a fejünket a közelmúlt hazai filmsikereitől: a Napszállta a kritikusok szerint legjobb volt a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon, a Sony Pictures megvette a Ruben Brandt, a gyűjtő animációs akció-thriller forgalmazási jogait – ráadásul nevezett az Oscarra –, diák Oscar-díjat nyert az Ostrom, és nem utolsó sorban a montreáli fesztivál nagydíját hozta el a Curtiz. Egész évben magyar filmes lázban égtünk, és erre rátett egy lapáttal Topolánszky Tamás Yvan Kertész Mihályról szóló életrajzi ihletésű történelmi drámájának zárt körű, pompás díszbemutatója a Corvin Moziban. Szokatlan, hogy egy tévéfilmet moziélményként mutassanak be, de minden adott volt; a hang ennek megfelelően lett keverve, a képi világ koncepciója is alkalmassá teszi. Különleges vetítésen jártunk.  

img-7537.JPGKisestélyiben, elegáns öltönyben gyülekezik a publikum csillogóvá téve a szürke novemberi estét. A vörös szőnyeggel bevont bejárati lépcső előtt fázva álldogáló egybegyűltek hívószóra egyszerre tódulnak be a mozi kidíszített előcsarnokába. Hiába a tömeg, rögtön észreveszem a háziasszonyt gyönyörű piros jumsuit ruhájában. A letisztult, finom, elegáns stílus védjegye Sümeghy Claudiának, a film társproducerének (aki egyben a rendező felesége is). Korábban készítettem vele egy interjút, melynek ötletét az a neten szembe jövő fotó adta, amin irizáló kék színű, meseszép ruhában pózol, miután átvették rendező férjével a nagydíjat Montreálban. Büszkén árulta el, hogy édesanyjával, S. Hegyi Luciával közös ruhamárkájuk, a Luan by Lucia ruháit viseli minden eseményen. 

 

curtiz_mol_1.jpgA negyvenes évek Amerikáját megidézve osztogatnak autentikus csomagolásban pattogatott kukoricát, kezemben egy adaggal nézelődöm. Jócskán hallani angol beszédet, de nem lepődöm meg; a fesztiválgyőzelem felkeltette a nemzetközi szaktekintélyek érdeklődését és a mellékszereplők közül néhányan külföldiek. Máris megtalálom az egyiket – akkor még nem tudom beazonosítani –, amint bizonytalan szelfizek a reklámmolinó előtt, odapenderül elém egy fess férfi, angolul ajánlkozva, hogy majd ő csinál rólam „sztárfotót”. Később csodálkozva ismerem föl az egyik jelenetben marcona, de a „hivatása” ellenére is szimpatikus náci tisztként (nem véletlenül dezertál). Nem messze ül tőlem, a nézőtér jobb szélső részén, összenézünk – amennyire a sötétben ez lehetséges, és elmosolyodunk – én, mert felismertem, ő, mert talán örül népszerűségének.

casablanca.jpgA köztudatban az első Oscar-díjas rendezőnk Szabó István, valójában már 1944-ben Kertész Mihály felért a csúcsra a Casabalncával, igaz, az Egyesült Államokban élve és forgatva. Többek közt erre irányítja rá a figyelmet a Curtiz, mely azért is izgalmas vállalkozás, mert betekinthetünk a korabeli hollywoodi színfalak mögé, ráadásul Kertész érdekes karaktere is közel kerül hozzánk. Erre rímel a film mottója: No country should change a man’s character. Az alkotók komolyan vették a történeti hűséget, a dramatizáláshoz kitalált párbeszédek mellett igyekeztek minél korhűbben bemutatni Kertész világát.

Abban az időszakban járunk, amikor az amerikai kormány jellemzően propagandafilmeket gyártat, a fő cél, hogy a fiatalok beálljanak a hadseregbe. Még a Warner Brother’s mellé is hivatalnokokat rendelnek, hogy figyeljék, milyen ideológiát testesít meg készülő filmjük. A Casablanca egyszerű szerelmes filmnek indult, nem volt megírva a forgatás előtt, folyamatosan íródott, ahogy jöttek a nemzetközi hírek, például a zsidótörvényekről. A cselekmény arról szól, hogy rendező és lánya találkoznak a filmforgatás idején, 1942-ben, és megpróbálják kapcsolatukat rendbe tenni.

curtiz_lengyel_ferenc.jpg-  mondta Claudia az interjúban.

Curtiznek erőssége a témaválasztás, a maximalizmus, az egyedi hangulat és legfőképp a címszereplő, Lengyel Ferenc kiváló játéka. Lengyel hancúrozik Kertész bőrébe bújva, külsőleg is hasonlítanak. Claudia elmesélte, hogy férje talált egy fotót Curtizről, amin nagyon hasonlítanak Ferivel, megmutatták neki azzal, hogy szeretnék, ha eljátszaná a rendező-cézárt. Ő a képre nézve felkiáltott: „hol találtátok rólam ezt a képet!?” Azonnal azonosult vele, még Insta-fiókja nicknevét is Mr. Curtizre cserélte. curtiz_dobos_evelin.jpgHamar észrevették, hogy neki is, mint Kertésznek, van egy megközelíthetetlen énje, talán emiatt is vonzó személyiség. Szerethető és közben megközelíthetetlen. A női mellékszereplők szintén jók, főleg Bordán Lili, aki egy forgatókönyv írót formál meg. A Kertész lányát alakító Dobos Evelin külsője mellett nem mehetünk el szó nélkül, jól illik a korabeli porondra. Neki különösen sikeres év volt 2018 azzal, hogy Nemes-Jeles László alkotásában is szerepet kapott.

Szerencsére a humort sem kell nélkülöznünk; örülünk egy-két kikacsintásnak, az pedig végképp vicces, mikor Ingrid Bergman és Humphrey Bogart csak felismerhetetlenül messziről látszódnak (nyilván nem ők azok), onnan kiabálnak be egy-egy „profán” mondatot, melyeket rendesen sosem tulajdonítanánk a két ikonnak.

curtiz_alkotok.jpgA Curtiz életrajzi ihletésű történelmi dráma és film noir. Egy fun fact idekívánkozik: színesben forgott a film, de fekete-fehér lett, míg a Casablancát fekete-fehérben vették föl, a színes kiadását utána színezték ki. A vetítés végén Claudia és Tamás színpadra hívja a teljes alkotógárdát, név szerint mutatva be valamennyijüket. Sokan vannak a meghívottak, az alkotók is, mégis családias hangulatot varázsol a fiatal pár sallangmentes, kedves és közvetlen beszéde.  A tehetséges páros még minden bizonnyal sokat hallat magáról, első nagyobb munkájuk gyümölcsét a nagyközönség február közepén a Duna Televízióban nézheti meg. 

 

"NEM VAGYOK AZ A TÍPUS, AKI A FÉRFIAKRA VAN HATÁSSAL"

Interjú Pataki Ágival

Tudjunk meg többet Pataki Ágiról! Hogyan lett majdnem színésznő? Szeretett modell lenni? Mekkora a gardróbja? Tényleg saját magáról készült mozaikkal van csempézve az úszómedencéje? Melyik a kedvenc filmje? Kiknek segít, ha teheti? És sok más is kiderül róla a beszélgetésből.

Már akkor szupermodell volt, amikor Magyarországon még manökeneknek nevezték a modelleket. Stílusa kortalan, pályája kezdetén sem sokban különbözött a maitól, az egyszerű, letisztult és exkluzív jelzőkkel jellemezhető – ez lehet egyik titka, bár hallottam nyilatkozni, hogy ha kortalannak nevezik, tiltakozik. És ha azt mondanám, Önről biztosan mindenkinek „a nő” mint fogalom jut az eszébe?

Ez általában nem a férfiaknak, hanem a nőknek jut az eszükbe rólam – nekik vannak erre szenzoraik. A női 001042685_pataki3_jpg_jpg_orig.jpgkortalanság meg, mint titok – ennek létezését tagadom – elsősorban a nőkben merül fel. Nem vagyok az a típus, aki a férfiakra van hatással. Ez nem szemrehányás, nem is akarom felkelteni most, 65 éves koromban az érdeklődésüket, csak mint tényt állapítom meg. Valószínűleg ez lehetett – ha titokról beszélünk egyáltalán – a magyarázata, hogy Guinness-rekordos számokat produkáltam a szakmában. Húsz év a szépségiparban, évtizedekig használták a fotóimat, itt a magyarázat: a termékekkel elsősorban a nőket akarták megszólítani, nem a férfiakat. Valószínűleg a személyiségemmel, az arcommal, azzal az imázzsal, amit kialakítottam magamról, vagy kialakult rólam, kialakítottak rólam, a nőkre tudtam hatni. Van előnye és hátránya, és én ebből kivettem az előnyöket.

Ha csak egyet kellene kiemelnie, mi volt a modellkarrierjében, amire a legszívesebben emlékszik vissza?fabulon.jpg Én, és valószínűleg mindenki más is, az ikonikus Fabulon-reklámot mondanánk.

Persze ez is hozzátartozott, de fontosabbak voltak az első tudatlan, akaratlan pillanatok. Soha nem merült fel, hogy modell legyek, nem akartam modellkedni. A mai tizenévesek előtt lebeg ez a szakma mint lehetőség. Bennem nem merült fel, belesodródtam, a véletlenek összjátéka folytán.

Édesapja katonatiszt volt, azt gondolom, bátor elhatározás lehetett a modellkedést választani, abban az időben különösen.

Akkor már nem volt katonatiszt. Az 50-es években volt katona, 56 után leszerelt, gazdasági igazgatója lett egy intézetnek. Különben nem is volt annyira szigorú, illetve nem is a katonaságból fakadt a szigorúság, hanem pataki_agi_wiki.jpgegyszerűen a kor elvárásaiból. Abban az időben a szülők szorosabban fogták a gyerekeiket. Nagyobb elszámolással tartoztunk az időnkkel, az életünkkel, erkölcsünkkel a szüleink felé, mint manapság. De ez inkább a korszak jellemzője, nem a foglalkozásé vagy a társadalmi hovatartozásé. Az első pillanatok voltak tehát a legérdekesebbek, ahogy bekerültem a divat világába. Utána minden ment a maga útján: felismertem a lehetőségeimet, a szakma előnyeit, saját érdekeimet, és step by step haladtam a pályán – így utólag megítélve, tisztességesen és hasznosan. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy kezdetben volt bármi fajta tudatosság. Véletlenek indították el a pályámat: Sándor Pál kiválasztott a gimnáziumból egy szerepre, a Szeressétek Ódor Emíliát! című filmbe, és hogy spanyol tolmácsként egy nemzetközi delegációt kellett kísérnem a Rotschild-szalonba. Ez a hely egy kapitalista sziget volt a szocializmusban. Nem jelent meg az egyik lány, megkértek, ugorjak be helyette, a következő nagy divatbemutatón pedig már én voltam a menyasszony – nagy megtiszteltetés volt! A harmadik véletlen, hogy Németh Andrea, aki a Képzőművészeti Főiskolára járt, készített egy fotósorozatot rólam a vizsgakiállításához, onnan vett meg a Kőbányai Gyógyszergyár egy fotót az induló terméke óriásplakát kampányához. Ami akkor persze sokkal nagyobb durranás volt, mintha ma történik meg valakivel, mert még se óriásplakát, se kampány nem létezett. E három dolog véletlenszerűsége érlelte ki, hogy végül ebbe az irányba menjek.

A reklámfotóknál maradva: hallottam, hogy a férje leszedette a Fabulon-reklámképből készült, híres mozaikcsempét, és az úszómedencéjük aljára tétette át, ajándékként Önnek. Tényleg igaz, vagy csak városi legenda?

Nem így történt, ez kabátlopásos történet. A mozaik Erdély Miklós munkája, jelenleg is műemléki felügyelet alatt áll, nem azért érdekes, mert én vagyok rajta, hanem mert Erdély műve. Még abban a korszakban készült, amikor nem computerrel rakták össze a csempemozaikot, hanem szépen egyenként. Jelentős műalkotás, a Kálvin téren volt óriási méretben kiállítva évtizedeken keresztül. Ha egy külföldi csatorna idejött fabulon_1.pnginterjúkat készíteni, és a szórásba én is beleestem, mindenki a Kálvin téri tűzfal elé állított, hogy ott készüljön az interjú. A tér fontos hellyé vált számomra. Amikor beépült ez a foghíj, mielőtt elfedték volna, Bojár Iván közbenjárására levették a mozaikképet, beszámozták és a Műemléki Felügyelethez szállították – ma is ott, egy raktárban porosodik. Valóban, akkor elindult egy kampány, Ivánnak köszönhetően, melynek jelmondata elég viccesre sikerült: „Mentsük meg Pataki Ágit!” A megmentésbe a férjem is be akart szállni azzal, hogy megveszi a művet, és a medencénk alját kicsempézi vele. Na, de hát miután megtudtam a tervet, őrjöngve tiltakoztam. Nagydolog egy Edélyi Miklós-mű felett úszni, de saját magam felett úszni, az nem lenne jó! Ráadásul, akik hozzánk ellátogatnak, mindenkinek el kellene magyaráznom, hogy nem én akartam – egész életemben magyarázkodhattam volna! A kép arra lenne alkalmas, hogy egy 20. századi művészeteket felsorakoztató múzeum kiállítsa. Felmerült még, hogy kellene nyitni egy retro bisztrót Ági Bisztró néven – „Ági van?” –, és ott a pult mögé feltenni, szóval voltak különböző ötletek, de egyikben sem szerettem volna részt venni. Nem akarok magamnak emlékművet állítani.

Melyik a kedvenc ruhadarabja a gardróbjában?

A kedvencem egy több mint harminc éves ruha, a saját üzletünkben árultuk. Illetve a társamtól kaptam – ez volt a prototípusa egy későbbi ruhaszériának. Hernyóselyem, nyers színű, gyönyörűen kivitelezett, időtálló darab. Időnként elő-előveszem, nem mondom, hogy állandóan hordom, de abszolút visszatér az életemben. Most pont a születésnapom alkalmából a Best Sztárgardrób című rovatába fotóztak, és ez volt az első ruha, amit elővettem – nem volt kérdés. Azokat a darabokat szeretettem és szeretem ma is, amik harminc év múlva is tetszenek. És miért ne terveznék még harminc évre? (nevet)

Keveseknek sikerül, hogy a skatulyából kitörjenek, különösen olyanból, mint a Fabulon Ági. Ön mégis merőben új vállalkozásba fogott. Férjével a 90-es évek elején filmproduceri céget alapított, és ma már mint a hazai filmipar meghatározó szereplőjét tartják számon. Munkásságát Balázs Béla-díjjal jutalmazták. Miért nem a divatvilágban látjuk, mi az oka, hogy a filmet választotta?

Mert a film jobban érdekel. A modellkedésen kívül mindig azzal foglalkoztam, ami érdekelt. A modellélet nem érdekelt annyira, még ha voltak érdekes szegmensei is. Nem maga a munka volt izgalmas, hanem amit el lehetett vele érni, és ahova el lehetett vele érni. Az utazás és a szabadság, hogy saját magam rendelkeztem saját magam felett. Főleg az időmmel. Eldönthettem, mit vállalok, mit nem. Hosszútávon pataki01.jpgsenki nem diszponálhatott felettem, mert tovább tudtam állni, ha valami nem tetszett, ez nagydolog volt abban a korszakban – a soft szocializmusról beszélünk –, akkor annyival kötöttebb volt minden más terület, kötöttségek közepette juthatott előre valaki a ranglétrán. Ehhez képest a mi szakmánk nagyon szabad volt. Természetesen minden viszonyítás kérdése, nem lehet valamit önmagában nézni. A mai viszonyokból visszanézve nem volt igazi szabadság, de akkor nem lehetett utazni, csak három évenként, én viszont évente háromszor utaztam. Megvoltak a pozitív, szerethető oldalai, de a munka része komoly fizikai megterhelést jelentett. Szokták mondani, mintha a bányában dolgoztunk volna, csak kifestve, rivaldafényben és nem sötétben. Iszonyatosan nehéz munka, mert ahhoz, hogy biztos egzisztenciát adjon, rengeteget kell vállalni, nagyon sok aprópénzből jött össze az akkoriban nagynak számító összeg, ami egzisztenciát jelentett. De csak összejött! Mehettem a reklámipar meg a divatszakma felé, ezekben volt valamiféle tudásom, itt szereztem tapasztalatot. A ruhakérdés izgatott igazán. Egyik barátnőmmel kezdtünk társasviszonyban működtetni a Váci utcában egy üzletet, mi teremtettük meg a teljes hátterét, a gyártó kapacitástól az anyagi bázisig. Ma már szétválnak ezek a dolgok, de mi még ketten csináltunk mindent – izgalmas, kreatív feladat volt. Egyébként az a bizonyos kedvenc ruha ebből az időszakból van – nemcsak egy ruha, hanem egy korszakomat is jelképezi.

Jellemző Önre, hogy a ruhái reprezentálnak egy-egy korszakot?

Ezért nem is dobom el, amit valaha szerettem. Amit nap mint nap hordtam, elteszem, mert tudom, hogy később is fontos lesz. A mostani korszakot szimbolizáló ruhát is tudom már, melyik: a születésnapomra kaptam egy barátomtól egy Chanel kiskabátot, ez jelenti az ötvenedik születésnapomat, egy álom beteljesülését és a kortalanságot. Farmerral hordom. Ahányszor kinyitom a szekrényt, ránézek, van, hogy csak kiveszem és nézegetem. Egyébként nem öltözködöm őrülten, nem foglalkoztat annyira az öltözködés, mégis van egy-két ruhadarab, ami örömet okoz, amire szeretek ránézni. Ezeket megtartom. Ha valaki 69830_pataki.jpgmegnézi a gardróbomat, csodálkozik, milyen kicsi. Egészen elképesztően kicsi ahhoz képest, amilyent feltételezhetnek rólam, de benne minden fontos. A Váci utcai üzletet csináltam a 90-es évek közepéig, de párhuzamosan beszivárogtam a férjem filmes bizniszébe. Először csak segítségként, lelkes érdeklődőként, ám érdeklődésem annyira tartósnak bizonyult, hogy beleragadtam, hamar elkezdtem beletanulni – még mindig tanulom. Egyébként a Balázs Béla-díjat is együtt kaptuk.

Igen, de ez az interjú Önről szól! (nevetünk)

A szakmát is ketten együtt űzzük, a párom szakmai tudására támaszkodva. Kényelmes, hogy a tapasztalatára hagyatkozhatom, ugyanakkor inspirál is, pláne, hogy nagyon érdekel, mit csinál, ezért maximálisan involválódom benne.

Kevesen tudják, mi még a dolga egy filmproducernek azonkívül, hogy a pénzt adja. Beavatna picit a munkájába?

(nevet) Nem ő adja a pénzt. Nem az a feladata a filmproducernek, hogy pénzt adjon, hanem hogy megteremtse az anyagi hátteret. Például Andy Vajna – ha jól tudom – még sose tett bele magánpénzt a filmjeibe, mégis sikeres. Azért őt említem, mert az hinné az ember, hogy ő finanszírozza a filmeket, de nem – megfinanszíroztat. Megteremti a projekt anyagi bázisát, de nemcsak azt: az első pillanattól, az ötlet felvetésétől vagy egy szinopszistól kezdve végigkíséri a filmet. A producer megteremti a lehetőségét – ha időben beszáll, vagy ha időben megkeresik –, hogy a forgatókönyvet meg tudják írni. Nagyon sok rendezői könyv születik Magyarországon. Furcsa mód, nem írók keresik meg a producert, a rendezők mennek az írókhoz. Nálunk kevés az irodalmi adaptáció, de ahhoz, hogy ezeket a könyveket meg tudják írni, idő, energia tigris3.jpgés pénz szükséges. A teljes folyamatot végig kell követni, utánamenni ezer pályázatnak – ez jelenti a külföldi pályázatokat is, külföldi co-prudecerek bevonását, jelenti a magyar pályázat benyújtását –, végigvinni a magyar fejlesztéseket, lebonyolítani a gyártás előkészítést, legyártani a filmet. Következnek az utómunkák, a piacra helyezés, a fesztiváloztatás – hosszadalmas, több évig tartó folyamatról van szó, aminek persze az alapja az anyagi háttér biztosítása. Anélkül nem megy – de az összes többi nélkül sem. Összetett és bonyolult feladata van a jó producernek. Lehet úgy is csinálni, hogy csak a finanszírozást oldom meg, de egy jó producer az első pillanattól az utolsóig részt vesz a folyamatban. Mi csak olyan alkotót és csak olyan tervet vállalunk, ami felkelti az érdeklődésünket. És ez nem műfaji kérdés, nem műfajban dől el, hogy mit vállalunk. Iszonyú sok mindent csináltunk már, dokumentumfilmtől kezdve, oktatófilmen keresztül, vígjátékon át mindent – mindenevők vagyunk. Lényeg, hogy amibe belefogunk, azt kvalitásos dolognak gondoljuk, és az alkotókat izgalmasnak tartjuk ahhoz, hogy el tudjunk velük tölteni sok munkaórát. A munka egymásrautaltságot jelent, hosszú időn keresztül.

Melyik a kedvenc filmje? Nem feltétlen a saját munkái közül.

Nincs egyetlen kedvencem. Vannak filmek, amiket szeretek. Az utóbbi évekből két Michael Haneke-filmet emelnék ki, A fehér szalagot és a Szerelmet. A sajátjaim közül – bár mindegyikért odavagyok, azért is, amelyik megbukott – a Fehér tenyér a legkedvesebb. Inkább úgy fogalmaznék, azok a filmek a kedvenceim, amelyek, ha nem a mieink lennének, akkor is tetszenének.

Érdekelne, hogy mit tart az Oscart nyert Saul fiáról. Gondolja, hogy Önök is profitálhatnak Nemes Jeles Andrásék sikeréből?

Azt gondolom – és ez pályától, területtől független –, hogy minden magyar siker előbbre visz minket és hozzájárul a saját sikerünkhöz. Nem örülök, ha egy film elbukik, ha nem figyelnek ránk, nem örülök más hazai produkció kudarcának. Nyilván jobban örülnék, ha mi lennénk a producerei a Saul fiának, az lenne a tigris2.jpglegjobb felállás, de így ez a második jó (nagyot nevet). Nagyon szeretem ezt a filmet, rettenetesen erősnek találom, kifejezetten bátor vállalkozás. Fantasztikus – ha belegondolunk –, hogy egy ilyen bátor film Oscart tudott kapni. Igazság szerint, nekem nagyon tetszik az a film is, amivel versenyben volt – a Franciaországban élő török rendezőnő alkotása –, és nem tartottam volna igazságtalannak, ha a török nyer. Ami csak erősíti a Saul státuszát: jó filmek között lett az első, erős mezőnyben. A bátorságával nyert. Más kérdés, hogy fel van adva a lecke a következő filmhez (kaján mosolyra húzódik a szája).

Mit jelent Önnek, mikor különböző fórumokon rendre a hazai legbefolyásosabb nők közé sorolják?

Mindig döbbenten olvasom. Fura, megfoghatatlan, mert nincs mögötte valódi teljesítmény. Nem akarom magam álszerénynek mutatni: ha az életemet kellene magamnak elbírálnom, van teljesítmény, de ha abból az aspektusból nézem, hogy a legbefolyásosabb nők közt tartanak számon, ahhoz képest nincs. Fel tudok sorolni száz nőt, akik mögött nagyobb teljesítmény van. Talán ők nem vonzzák a figyelmet. Kicsit érdekesebb vagyok a váltások miatt, és a filmipar maga is izgi, szexi. Összetett dolog, ami miatt ezek közé a nők közé sorolnak – nem feltétlen az én érdemem, a helyzetemből is adódik, de örülök neki, nem szoktam kikérni magamnak (nevet).

Támogatja első filmes rendezők indulását az Inkubátor Programban. Mesélne erről?

Ez a rendszer, amit kiépített a Nemzeti Filmalap jó, átlátható, tisztességesen működik. Van egy tiszteletre méltó és hasznos pontja, az Inkubátor Program, amit tavaly előtt kezdtek el, és valószínűleg folyamatosan, minden évben meg is fogják hirdetni. Fantasztikus lehetőség az elsőfilmeseknek, hiszen a film drága műfaj. Azt mondják, a tehetség úgyis kiderül, ha valaki egy telefonnal rohangál, és azzal készít filmet, de szerintem nem igaz, mert a film olyan drága, olyan nehéz megmutatkozni, olyan nehezen derül ki, ki a tehetség, hogy állami támogatás nélkül szinte lehetetlen. A program az elsőfilmes fiataloknak nyújt lehetőséget egy low-budget film elkészítéséhez. De a low-budget azért nem no-budget, a támogatásból már pataki_agi_borsonline.jpgtényleg ki lehet hozni valamit, főleg, ha utána a projektek ügyes filmproducerhez kerülnek. Mindegy, hogy az kezdő producer vagy rutinos, kicsit meg lehet toldani, meg lehet – úgymond – segíteni az ügyet. Egy rutinos producer, akinek több produkciója van, jobban tud tárgyalni, olcsóbban jut eszközökhöz, még alá tud pakolni. Eddig nem jött ki inkubátoros film, bár az első már leforgott. Egyébként én is producere vagyok az egyiknek, mert utólag egy nyertest megkerestem. Pénz nélkül, magamnak nem veszek ki ebből – támogatom, mert beleszeretettem, ingyen és bérmentve. Nem én vagyok az egyetlen, aki elsőfilmeseket támogat, például pont a férjem kezdeményezte – de én is benne voltam –, hogy fogjon össze néhány producer, fejenként tegyenek be ugyanolyan összeget, és segítsék a Buharov testvérek filmjének létrehozását. Olyan alkotásról van szó, ami nem tudott volna elnyerni állami támogatást, annyira elvont, megfoghatatlan, annyira art movie, hogy ehhez kellett az a fajta produceri bátorság, ami egy állami cégtől nehezen várható el. Már leforgott, be is mutatták, tényleg nem közönségfilm, de fontos (Az itt élő lelkek nagyrésze – a szerk.).

Elárulna egy keveset a készülőben lévő produkcióról, amiben éppen részt vesz?

Két produkcióban vagyunk benne. Kocsis Ágnes harmadik filmje, az Éden, túl vagyunk a gyártáselőkészítésen, jövő év elején kezdjük forgatni. A másik az Inkubátor Programban induló produkció, Szilágyi Zsófia rendezi, Egy nap a címe. Van egy új vállalás, még csak az ötletnél tartunk, Köves Krisztián munkája, most kezdtük el, nem is pályáztunk még vele.

Részt vesz a filmvilágtól független, más támogatói tevékenységben is?

A Csányi Alapítvány kurátora vagyok. Azért mondom el szívesen, mert ha Magyarországon valami pozitív, fontos, jót akar és tisztességes, sajnos az emberek akkor is gyakran rosszindulatúan állnak hozzá. Pedig ez az alapítvány példamutató kezdeményezés. Akik megtehetik, és megengedhetik maguknak, jó esetben elérik azt a szintet, ahol már nem csak a profit számít – ide ért el Csányi Sándor is. Olyan területen nyújt támogatást, ahol elvesznének a gyerekek, ha nem támogatnák őket. Nehézsorsú, de tehetséges gyerekeket segít tíz éves kortól egészen az egyetem befejezéséig. Sose felejtem el, behívtak a Csányi Alapítvány kapcsán a rádióba egy interjúra, ültem az élő adásban, és bejátszottak beszélgetésrészleteket a támogatott gyerekekkel. A környezetük egy része sokszor szinte analfabéta, halmozottan hátrányos helyzetűek. Nem pataki_agi_kutya.jpglehetett látni őket, csak beszéltek, de hogyan! Értelmesen, szabatosan. Rengeteget számít az input, hogy mit teszel bele. Hogy azokból a gyerekekből, akik egyébként elkallódnának, mit ki lehet hozni némi segítséggel és odafigyeléssel! Nem csak pénzzel. Persze ez a segítségnyújtás is pénzbe kerül, de nem pénzt kapnak a gyerekek, hanem az oktatásukat finanszírozzák, törődnek velük, követik őket a későbbiekben is. Nem mondanám zseniképzőnek, fontosabb, hogy hátrányos helyzetből indulnak, mint hogy mennyire tehetségesek, de valamiben azért tehetséget kell mutatniuk, ambiciózusnak kell lenniük. Egy jól kialakított szűrőn keresztül kiderül számunkra, kiket karolunk fel. Örülök, hogy valamire, ami ennyire fontos, lépten-nyomon felhívhatom a figyelmet. Alapvető, hogy bizonyos idő után, amikor már nem azzal vagy elfoglalva, hogy a felszínre kerülj, már jó ideje ott vagy, megvetetted a lábad, csinálj valami jót, ami nem rólad szól. Mindenki azzal segít, amivel tud, és ez nem feltétlenül pénzkérdés, sokkal inkább felismerés kérdése. 

Interjúm eredetileg a Glamour 2017. áprilisi számában jelent meg.

(Fotók: Blikk, Kiskegyed, Ridikül, Wikipédia)

MEDVE, SZARVAS, TEHÉN

Testről és lélekről

Enyedi Ildikó – egyebek mellett Az én XX. századom, Bűvös vadász és a Simon mágus rendezője – legújabb filmje, a Testről és lélekről a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon idén megnyerte az Arany Medvét. Kezdjük ezzel.

És folytassuk így: megérdemelten. Majdnem minden jó, szép és/ vagy váratlan benne. Szerelmes filmnek például kevés valószínűtlenebb helyszíne van, mint egy vágóhíd. Kegyetlen hely, „megoldja” azt, hogy a romantikus sztori ne csússzon giccsbe. Mankóként használhatná ezt a rendező, elkerülendő az érzelgősséget, de más finom és érzékeny megoldás is garantálja a művészi értéket. Ha mankóra nincs is szüksége, a főszereplő, Endre, az üzem gazdasági vezetője láthatólag egykor jó kiállású, már nem fiatal, félszeg férfi, mozgásában korlátozott, bal keze béna, és ettől a nézők számára kissé sajnálatra méltóan lép a történetbe. Morcsányi Gézának, a Magvető Könyvkiadó korábbi igazgatójának amatőr színész létére jól áll a szerep. Erénye, hogy nem akar „játszani”, még csak az amatőrséget sem mímeli, letisztultan, kicsit robot-szerűen vezeti végig a karaktert – szimpatikus. Az enyhén (közepesen?) autista Mária (Borbély Alexandra) szintén rokonszenves. Bárki magára ismerhet egy-egy kényszeres gesztusában, nem kell hozzá pszichológiai esetnek lenni. Puritán, tiszta és szép, munkája, a minőségbiztosítás testhezálló, mint az autisták általában, végletekig precíz, pontos, szabálykövető. A szerelem segíti felülemelkedni saját korlátjain.

Az első képsorokon szarvaspár legelészik a természetben. Álomszép képek – álomképek. Egy üzemi bűneset kell hozzá, hogy kiderüljön, Mária és Endre minden éjjel egyformát álmodnak, pedig nem is ismerik még egymást: a hím szarvas becserkészi a hajlandó nőstényt. Egy nyomozó által (Mácsai Pál klasszikus műbőrkabátos kopó) kirendelt pszichológusnő, Klára (Tenki Réka) miközben négyszemközti meghallgatásokon próbál rájönni, ki a bűnös a vágóhíd dolgozói közül, az álmodásra irányuló tesztkérdésével fényt derít a furcsa álompárra. A doktornő azt hiszi, összejátszik a férfi meg a nő, hogy hülyére vegyék, felháborodik, ám a pár nem is érti, mi történik velük. Az eset után egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a maguk speciális módján. Megmosolyogtató, mikor együtt akarnak aludni, hogy egymás közelségében álmodják ugyanazt, háton fekszenek mozdulatlanul, mint a cövek, Endre a földön, Mária az ágyon. Ez elég romantikus.

A háttér cselekményben Jenő (Schneider Zoltán) Endre jobbkezeként ügyeskedve, smúzolva könnyíti meg magának munkanapjait. Lébecol, él, mint Marci Hevesen. Rá senki nem gondol a bűncselekmény miatt. Nem úgy az új vágóhídi munkásra, Sanyira (Nagy Ervin), akinek a szeme sem áll jól, a főnök is gyanakszik rá. Egyik kedvenc jelenetemben tisztázódik Sanyi, mert alaptalan gyanúsította őt Endre, engesztelésként elhívja sörözni: „Egész délután, és egész este is ráérek”, – válaszolja Sanyi kisfiús lelkesedéssel. (Talán nem pontos az idézet.) Egy másik remek jelenetben Mária és Endre ismét Klára doktornőnél ülnek, aki küldetése végéhez érve idegesen sietve búcsúzik, de az ajtóból még visszafordul, hogy megkérdezze, most már tényleg árulják el, a bolondját járatták-e vele. Mire Endréék – mintha ezúttal valóban összebeszéltek volna – egyszerre vágják rá, hogy „igen”. Tökéletes megoldás, ahogy a két naivan a világot szemlélő rokonlélek egyszerűbbnek érzi a játszmázást, mint elmondani az igazságot, amit maguk is csak homályosan, ráadásul külön-külön kezdenek felfogni. Ez is romantikus.

A csúcspont tényleg csúcs, egyben a legfelkavaróbb (és nem a vágóhídi tehénleölések igazán elviselhetetlen látványa). Miután Endre a menzán sorban állva „kikosarazza” Máriát, az ezt komolyan veszi, hazamegy, és a fürdőkádban felvágja ereit. Mielőtt még elvérezne, felhívja őt a férfi, mondván, egy percig sem tud nélküle élni, kéri, azonnal jöjjön át, mire Mária, erősen vérezve, higgadtan közli vele, hogy mindjárt, még előtte valamit el kell intéznie, és elvonszolja magát a legközelebbi orvosi rendelésre. Annyi apró lelemény van ebbe a kis jelentbe sűrítve, kezdve azzal, hogy az autista szó szerint vesz mindent, egészen a vészhelyzet és a nyugodtság bizarr kontrasztjáig. Persze ezeken kívül is marad felfedezni valója a nézőnek.

A koncepciót a finom rétegzettség jellemezi. Művészfilm, abból a ritka fajtából, amelyik egyszerre szól minden társadalmi réteghez. A különböző szinteken mindenki megtalálja a maga jutalomfalatkáit, és számos kétértelmű helyzet is hozzájárul a többletértelmezéshez. A színészek kimagaslón teljesítenek, a két főszereplőn kívül Tenki Réka és Jordán Tamás (Mária orvosa) bújtatottan humoros játékát, valamint Nagy Ervin pontos és profi hozzáállását lehet kiemelni. A jól adagolt, igényes humor könnyeden emeli el a romantikus drámát a mélyvalóságtól. A kidolgozás aprólékos, nemhiába várt Enyedi tizennyolc évet a forgatásig. Ahogy Morcsányi egy interjúban megfogalmazta: „Egy pillanatig nem éreztem, hogy ne lenne minden százhuszonhétszer átgondolva.” Szinte sosem használom filmre ezt az egyszerű szintagmát, most első gondolatom a vetítés után az volt: szép film.

Update: Megtudtam, hogy egy kedves barátnőm, Nagy Ildikó Noémi írónő fordította a szöveget angolra a feliratozáshoz a nemzetközi szereplésre (beleértve a berlinit is). Gratulálok, Nini!

(Fotó: Csata Hanna)

OSCAR!

Stallone nem örül, de mi igen

34 évvel Szabó István Mephistoja után újra magyar alkotás nyerte el idegennyelvű kategóriában az Oscar-díjat. Ezt már mindenki tudja, azért írom le, mert jó leírni. Nem hiába maradtam fent egész éjszaka, 05.06-kor egy déli bombázó, Sofia Vergara bejelentette: "And the Oscar goes to Son of Saul." Hurrá! A rendező Nemes Jeles László kilóg a sorból a hollywoodi díjkiosztón és nemcsak mert elsőfilmes: egyszerűen, manírmentesen áll a pódiumon, kezében az aranyszoborral. Angolul mondja köszönőbeszédét se túl hosszú, se túl rövid. A Saul fia tömörre gyúrt "üzenetével" fejezi be: "Az emberiség legsötétebb óráiban is talán van bennünk egy belső hang, amely lehetővé teszi, hogy emberek maradjunk. Erről a reményről szól ez a film." Ezt a szöveget is sokan idézték már, azért írom le, mert jólesik leírni. Tetszik szereplése. Legkisebb királyfi, jótett helyébe fele királyságot kapott. Képes volt új gesztusokkal nyúlni az egyre jobban a közhelyesbe vagy az absztrakcióba vesző holokauszt-témához, közelebb hozva, közel rántva hozzánk a tragédiát  a kézi kamera használatával szó szerint. Köszönet a projektben résztvevőknek. A siker fényében különösen kíváncsi vagyok, kiket/ miket tudott megelőzni a film.

Örülünk, hogy Leonardo Dicaprio is megkapta végre-valahára a szobrot. Régen megérdemelte volna akár a Titanic Jack Dawsonja, az Aviátor Howard Hughes-a, a Tégla (The Departed) Billy-je, az Eredet (Inception) Cobbja, a Viharsziget (Shutter Island) Teddy Daniels-e, A nagy Gatsby (The Great Gatsby) Jay Gatsby-je vagy legújabban – amikor már szinte tuti befutó volt A Wall Street farkasai (The Wolf of Wall Street) Jordan Belfortja főszerepeiért. Hogy a netet elárasztó, őt aranyifjúként, pezsgőspohárral a kézben ábrázoló mémjének szövegét kölcsön vegyem: "Emelem poharam Leo-ra." A visszatérő (The Revenant) hozta meg neki az elismerést. A filmet a most szintén Oscart kapott Alejandro González Inárritu rendezte – őt tavaly is díjazta a Filmakadémia a Birdmanért (itt írtam róla). (A képen, nagyjából szemből: Nemes Jeles László, Leonardo Dicaprio, Alejandro González Inárritu) A legtöbb-oszkáros a Mad Max lett, a tíz jelölésből hatot beváltott (főleg a technikai kategóriákban aratott), ám a legjobb filmért járót az Egy nyomozás részletei (Spotlight) vitte el.

És a szépséges, különleges estélyi ruhák! Legemlékezetesebb Olivia Wilde pompás fehér Valentino kreációja, formabontó, merész dekoltázsával. Lady Gaga viszont formabontóan visszafogott szerelésében a szintén fehér, nadrágos estélyi egyetlen furfangja, hogy nadrág & szoknya egyben. Talán azért vette fel, hogy utaljon a Vadászterület (The Hunting Grund) című dokumentumfilm betétdalára, a Til It Happens To You-ra (Amíg nem veled történik meg), melynek témája egy amerikai egyetem campusán elkövetett többszörös nemi erőszak. Hatásos előadóművészetéhez ezen az estén sem fér kétség, drámai ahogy énekel, zongorával kísérve magát, a háttérben több tucat nő, karjukra fekete filccel ráírták: "nem a te hibád". De nem ez a szám vitte el a pálmát, hanem a legutóbbi James Bond-mozi, a A Fantom visszatér (Spectre)  főcímdala, a Writing's On The Wall. Jól néz ki a szőke Jennifer Lawrence csipkés fekete Diorban. Az est nyertes női főszereplője, Brie Larson (A szoba/ Room) pedig ruhaválasztásában is nyerő: tökéletesen áll rajta a királykék, uszályos, habkönnyűnek tetsző Gucci dress. Mindehhez képest a férfidivat elég szürke – jut eszembe erről A szürke ötven árnyalata (Fifty Shades of Grey) moziváltozata, mely idén megkapta a citrom-díjat jelentő Arany Málnát. Noha az "örökös Málna-bajnok", Sylvester Stallone visszatért a Creed: Apollo fia című filmmel, melyben hatalmasat játszva neve bekerült a legjobb mellékszereplők-kalapba, Mark Rylance (Kémek hídja/ Bridge of Spies) mégis legyőzte. Így hát Sly-nak az Oscar még mindig csak eltűnt sofőrjét jelenti*.

*Oscar, a sofőr: Oscar nevű sofőrről kapta a címét az 1991-es vígjáték, amiben Stallone főszereplőként alakítja Angelo Provolone-t, a jó útra tért maffiafőnököt, igen viccesen. A film érdekessége, hogy a címszereplő csak a végén, egy pillanatra tűnik fel.

KISS, LOVE & THERAPY

Szex, szerelem, terápia (Sex, Love and Therapy)

18096.jpgFrancia nők dicsérete. Francia nő nem tud hibázni. Francia rendezők viszont nagyon is tudnak lapos, kiszámítható vígjátékot csinálni, bizonyíték rá az egyik kedvenc filmemet, a Vénusz szépségszalont/ Vénus beauté-t is jegyző Tonie Marshall és új rendezése, a Szex, szerelem, terápia/ Sex, Love and Therapy (Tu veux ou tu veux pas?). Mégsem beszélek le senkit, hogy megnézze, sőt! Sophie Marceau szexis mosolya, dögös szettjei és franciásan egzaltált karaktere, Judith simán megér másfél óra moziban csücsülést (az obligát popcorn viszont indokolt). Sokszor morfondírozom irigyen, mi lehet a francia nő titka, itt a blogon is szóba hoztam már, a film további támpontokat ad a megfejtéshez.

 

Judith-et kirúgják munkahelyéről, mert értékesítés közben minden férfiügyfelével kikezd, de nem marad sokáig munka nélkül egy megüresedett terapeuta-gyakornoki állásnak köszönhetően: pszichológuspár tagjaként kell segítenie magánéleti zsákutcákba került párokat. Igen, én is dolgoztam már férfiakkal párban mondja csücsörítve az állásinterjún. A feladatot remek érzékkel és érzékiséggel végzi, amire főnöke, egyben a terapeutapáros másik tagja, Lambert (Patrick Bruel) azonnal felfigyel. szandal.jpgIlletve, már ismeretlenül is figyelte őt a liftnél, pontosabban fekete ceruzaszoknyás fenekét, amint lehajolt, hogy kitört tűsarkú szandálját megigazítsa. (A kitört magas sarokról mindig beugrik a Mentos reklámja korunk talpraesett lányáról, akinek szintén leválik a cipősarka, mire kínjában bekap egy mentolos rágócukorkát, és rögvest eszébe jut a mentőötlet: letöri a másik sarkat is, majd vidáman tovatipeg újdonsült balerinacipőjében.) Egyébként a szandi nekem is kéne: szép, zöld, bokapántos, nem túl magas, nem alacsony, mint egy táncos cipő (ld. a képet) pont jó, és olyan franciás!

sophie_patrick.jpgVoulez-vous coucher avec moi? Lambert szintén szexfüggő, épp elvonón van, a sors fintoraként maga is csoportterápiára kényszerül, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon az egyéjszakás vagy még rövidebb kalandokkal. Ehhez teljes önmegtartóztatást fogad egy mosodás fickó előtt. Kerüli a kísértéseket, Judith szexmániás manővereit is nagy erőkkel veri vissza. Lambert: Szalad egy szem a harisnyáján! Judith: Mutatja Önnek az utat. Kész tehát a vígjáték-klisé, a visszájára fordított macska-egér játék, hogy a végén egymás karjaiba omoljanak. Hogy nem omlanak le a falak?! (Képen a párterapeuta pár, Patrick Bruel et Sophie Marceau.)

sophie-marceau-575693174.jpgA filmet a csúcspont menti meg, amikor Judith képzelete nem a szokásos pasivetkőztetős jeleneteit vetíti elénk, hanem állatjelmezben láttatja a férfiakat egy bárban, ahol szomorúan elegyedik szóba egy, a francia moziban már megszokott, szimpatikus, megmondóemberként beugró öregúrral. Másfelől Mademoiselle Marceau-nak tökéletesen áll ez a szerep. Még mindig bomba az alakja, haja kacéran arcába hull, száját utánozhatatlanul tudja biggyeszteni, az utcán pedig úgy vonul, hogy nem lehet nem utána bámulni  – igazi femme fatale

RÖPKE JELENET APÁK NAPJÁRA

Apa és fia. Hasonlítanak egymásra. Mulatságosan. Negyvenes, kicsit pocakos férfi, fiú a nagykorúság határán. Fiatal. Felnőtt. Nem gyerek, lassacskán megáll a saját lábán, már nem kell folyton gondoskodnia róla, fölnevelte.

A wellness részlegben szaunáztak, az öltöző felé igyekeznek. Megállnak egy ládánál, tudják a szabályt: kérjük, használat után dobja be a törülközőt! A fiú behajítja a magáét, mögötte az apja gombócba gyúrja az övét, és láthatólag gondolkodás nélkül, ösztönösen még áttörli a fia hátát. Szemben, a fűtött kőágyak egyikén ülök, az első sorból nézhetem a jelenetet. Legszívesebben megtapsolnám. Apák napja (június harmadik vasárnapja, idén június 21-én), oké, akkor legyen ilyen!

Képen: Dustin Hoffman és filmbéli kisfia a Kramer kontra Kramerben

NAGYON KIS OSCART A BIRDMANNEK!

Sokan beszélnek az idei Oscar-díjas filmről. Már a díjátadás előtt téma volt, mekkora dobás egy anti-szuperhősös mozit csinálni. Most pedig még inkább témázgat mindenki: megérdemelte, nem érdemelte, lehet szeretni, nem lehet, művészi, nem az, koppintás vagy sem megoszlanak a vélemények. Ezért is lettem különösképp kíváncsi rá. Na, meg a fenti fotó miatt (forrás: hbowatch.com).

Erős kezdés az igényes főcím feliratozásnak, a dobzenének és az első képkockáknak köszönhetően. Egy meditáló pózban lebegő, fehér alsógatyás, jógiszerű férfit látunk hátulról, hozzá belső párbeszédet hallunk. Mondhatnánk, Én és Énke, de Énke cseppet sem aranyos, irtó mély, félelmetes hangja van, gyanítom, ő a Bird.

Gyorsan megyünk bele, örvényszerűen húz be, ám egyelőre nem áll össze: fura belsőszöveg, szokatlan díszlet, hirtelen több szereplő is feltűnik a színen, de nem értjük a párbeszédet. Aztán egyre tisztul: egy színház kulisszái mögött járunk a Broadway-n, a párbeszéd egy készülő darabhoz tartozik és a valaha hatalmas kasszasikert hozó Birdman-trilógia főhőse belülről kísért. Nincs megállás, semmi vágás, repülünk tovább: próbáljuk követni, mi a valóság, mi a színház, filmszínház. Végig keveredik ez a három világ, remekül ki van találva. Betalál. Bennfentesként kavargunk a színpadi próbán, belesünk az öltözőbe, szem- és fültanúi vagyunk emberi drámáknak, ráadásul igaziaknak és megrendezetteknek egyaránt. Nem igazán érezzük, hol húzódik a határ. Illetve egy hiba folytán mégis kicsit kilóg a lóláb. Raymond Carver színdarabjának jelenete kiragadva a környezetéből közhelyes, sekélyes, rossz. Pedig kortárs értelmiségi gyöngyszem akarna lenni, a rendező mégsem foglalkozott azzal, hogyan hat a részlet ismételgetése a színésznek maszkírozott színészeitől. Kár érte, az amúgy jól felépített, helyenként kifejezetten ötletes film itt nekem megfeneklik. Mert kreativitásban nincs hiány. Kitűnő a sodrás, az átmenetek teljes mellőzése, filmzenének szuper a dobszóló, mely a lényeges jelenetekben átütő, a csúcspontnál pedig még a dobos is feltűnik (ez a kedvencem). Nagyon jól játszik az őrült, levitézlett, ám sikerre törő Raggan főszerepében Michael Keaton, ahogyan riválisa, a fiatal, öntelt, mégis szerethető Mike, Edward Norton is nagyot alakít. Közepes az elvonóról jött, lelkileg sérült és közönyös (vagy mégsem) Sam, Emma Stone, akinek legfőbb érdeme, hogy élethűen alakítja napjaink önbizalomhiányát unott arcú maszk mögé rejtő huszonévesét. A többiek viszont eléggé sematikusak, elnagyoltak, nem alkotnak nagyot.

Raggan még mindig szuperhősnek érzi magát, civilben is telepatikusan mozgat tárgyakat, lebegni és repülni is tud, mint a madár. Holott saját életét sem képes irányítani (csapni való férj és apa), nem hogy másokat megmenteni. Egyébként a hősködés során sem vagyunk tisztában, mi a valós, mi a kitalált. A vége felé egyértelműbb a helyzet, egyre több időt töltünk az álomvilágban: testet ölt Birdman, valamint szórványos látványos akciójelenetek színesítik az amúgy szürke hátteret. Tovább fokozza a megtévesztő kettősséget, hogy elhangzanak létező személyek nevei, pl. George Clooney vagy az író, Raymond Carver. Arról nem beszélve, mennyire teli találat, hogy Keaton az életben is játszott szuperhőst, a legelső, kultikussá lett Batmant! Sajnos azonban helyenként túlragozott a történet. Jó példa, hogy nem elég a rettegett királycsináló kritikusnő színpadias távozása a nézőtérről a bemutatón ami jól láthatóan fejezi ki, hogy előítéletei ellenére, mégis megtetszett neki a színdarab, amit nem bír elviselni , hanem még jobban szájba van rágva a másnapi újságban lehozott ömlengő kritika felolvasásával. És hát a koppintás. Láttam és szerettem Darren Aronofsky Fekete Hattyúját (Black Swan), egyetértek azon hangokkal, akik hasonlóságot fedeznek fel a két film között: a másik én fekete madárjelmezben, az öngyilkosságok, a művésziesre törekvés stb.  de nekem a balettos jobban bejött. Túl hosszúnak is bizonyul a két órás mozi, félórát simán le lehetne hagyni.

Látszólag mintha lehúztam volna a Birdmant, valójában magas volt a mérce az Oscar miatt. Tetszett, de csak egy nagyon kis szobrot érdemelt volna, szerintem. "A thing is a thing, not what is said of that thing." "A dolog maga a dolog és nem az, amit mondanak róla." (Ezt az idézetet vésték Raymond Carver sírjára és ez van kitéve Raggan öltözőjében is.)

(Birdman - The Unexpected Virtue of Ignorance/ A mellőzés meglepő ereje, rendezte: Alejandro González Inárritu)

THE DIRECTOR AND THE MUSE'S KISS

Szabó István vs. Lucas Cranach

Szabó István filmrendező létére kutatóan néz rám többször is. Olyan az arcberendezésem, hogy sokan azt hiszik, ismernek, pedig nem. Ismerős vagyok. Nem vagyok az ismerőse. Egyszer egy színházi mosdóban Jordán Adél színésznő, mintha ismerne, felvidultan odaköszönt. Mosolyogva visszaköszöntem.

Lucas Cranach (1472-1553) szász/ német festő, a protestáns egyházi festészet atyja, a wittenbergi fejedelmi udvarban élt amúgy fejedelmien. Luther és Tiziano barátja, Goethe egyenes ági felmenője. Portréi nem egyszerű "pillanatfelvételek", inkább az ábrázoltak jellemvonásainak összessége, kordokumentumnak is beillenek. Manierizmus a javából: reneszánsz harmónia és barokk túldíszítettség, olykor nyakatekert pózok, mindig aprólékos kidolgozottság. Női modelljeit a választófejedelem családjából és udvartartásából választotta, arisztokratikus vonások, hófehér, pufók, kipirosodásra hajlamos pofi, hosszúkás fejforma, hegyes áll, pufi ujjak, karcsú, elnyújtott alak. Mindehhez gazdagon hímzett ruhaköltemény és sok ékszer dukált. Duchesses in mediaval times.

Már majdnem vége a vacsorának, amikor a rendező úr  az est alatt először váratlanul és élénken hozzám szól. Végre eszébe jutott, mondja, miért érzi, hogy találkoztunk már: kedvenc festőjének múzsája hasonlít rám. Szerinte ugyanolyan középkorias, reneszánsz arcom van. Itthon nézegetem a Cranach-festményeket: gülüszemek, csúcsfejek, tokahegyek, ortopéd orvosért kiáltó végtagok hát nem is tudom. Viszont imádom a kosztümös filmeket. Szerepelhetek egyben?

(A képen Lucas Cranach ismeretlen nőről festett arcképe az 1530-as évekből.)

"THE KISS MY LOVER BRINGS"

Egy nehéz nap éjszakája (A Hard Day's Night)

beatles_emlekest.JPG50 éves az A Hard Day's Night/ Egy nehéz nap éjszakája című kultikus Beatles-film. Még nem láttam. Ezen a barátnőm hat éves kisfia  rökönyödik meg legjobban, mert ő már kívülről tudja a szövegét. Én is csodálkozom.

Vetítés előtt a The Blackbirds emlékzenekar élőben játszik párat a film slágerei közül (a képen, helyszín: Uránia). Paul McCartney-t alakító vezetőjük megjegyzi, nagy megtiszteltetés, hogy a Beatles előzenekaraként léphetnek fel. Az And I Love Her elejétől becsukom szememet, elképzelem a 60-as évek nyugati fiatalságát, a "nagy generációt", őrülten, szabadon, formabontón működnek a hangok, ott vagyok. Liverpool, 1964. A fiúk hülyéskedve, a sikítozó rajongólányokat kicselezve rohannak a pályaudvarra, hogy elérjék a londoni vonatot, és kezdetét vegye egy szédületes nap Paul kicsit bolond nagypapájával terhelten, a törvényt is áthágva.

the_beatles.jpgAngol humor. Akkoriban. Fiúzenekarral. Abszurd. Jó! A poénok ülnek. Én szintén. Már az első, fülbemászó, címadó dal alatt kikerekedett szemekkel  fókuszálok, le vagyok véve a lábamról. Helyes, egyetemistáknak beillő, értelmiségi eleganciával öltözködő, ökörködő srácok, ma is hatnak. Hipszterek, csak jobbak, mint a mostaniak: nem gagyik, nem műmájerek, hitelesek és tehetségesek. Kezdem érteni, mit ettek a csajok John Lennonon (eddig csak fotókon láttam, kicsit másként, a későbbi időkből, Yoko Ono-val az oldalán). Észreveszem a karizmát, amivel helyenként Paul kisfiús jóképűségét is túlszárnyalja, de a két kevésbé sztárolt tagnak, George Harrisonnak és Ringo Starrnak is érezhető a kisugárzása.

Szerencsére feliratos. Jobban átüt az egyéniség, plusz nincs éles váltás próza és dal között. Valahol középen ránézek a két üléssel arrébb lévő kisfiúra. Még nem ismeri a betűket, mégsem unatkozik, ellenkezőleg, feszülten figyel, szájával némán formálja a szinkronizált szavakat az egyik párbeszédnél. Tényleg fejből tudja. Ha jobban megnézem, a haja is gombára van vágva.

Vajon a Beatles, ha egyike lenne korunk feltörekvő, tehetségkutatókon szocializálódott együtteseinek, ugyanúgy kitűnne?

"She loves you, yeah, yeah, yeah."

KICSIT RETRO, NAGYON BALATON

Északipart magazin

"Nekem a Balaton a Riviéra" (Németh Lehel)

Nyaranta legalább egy hétre elvonulok a Keszthelyi-hegység erdős lejtőjén megbújó, a Balatontól csupán pár km-re fekvő, csendes, igazán festői Nemesvitára, hogy Provence-i stílusú kertekben lila levendulaillatot érezzek és mézédes óriásfügét szedjek, hogy délutánonként a balatonedericsi strandon fürdőzzek, hogy lángosos, hekkes standoknál kolbászoljak, hogy árnyas szaletliben* limonádét olvassak, hogy naplementében gintonic-ot kortyoljak, hogy ússzak egyet a közeli Hévízi-tóban, vagy csak kedvemre gyönyörködjek a Balaton-Felvidékben.

"Alacsonyan szállnak a stukkerek" (Bujtor István)

eszakipart.pngNapokban egyik barátnőm megajándékozott az Északipart magazin idei számával, amit nézegetve sok-sok balatoni emlék jutott eszembe. Már a címlap sztorija gyerekkorom nyári tévézéseit idézte, a régi Bujtor-filmeket, amiben ugye a magyar Piedone plusz "Dr. Watson és Woody Allen pokoli fúziója, Kardos doktor" alias Kern András nyomoznak a magyar tengernél. Látom magam előtt a Lilomfi bájos balatoni jeleneteit a szép Krencsey Marianne-nel, de a Jó estét nyár, jó estét szerelem déli parton játszódó, nosztalgikusan nyomasztó képsorait is. Olvasom, hogy Jancsó Miklós kedvenc forgatási helyszíne volt a Káli-medence, itt készítette többek között az Égi bárányt, ráadásul ő tette népszerűvé a művészek körében a környék üdülőterületeit.

"Ó, a Balaton, régi nyarakon" (Cseh Tamás)

weiler.jpgÚjabb érdekes cikkbe futok bele. Nyáry Krisztián a szerelmes írók közül ezúttal Jókai Mór intim szférájáról mesél: hogy az író és a nála 54 évvel fiatalabb (!) Nagy Bella, hogyan kerültek még közelebb egymáshoz füredi romantikázásaik során, aminek aztán "családpukkasztó" frigy lett a vége. Egyébként szegény Jókai sehogy sem tudott megfelelni családja elvárásainak a párválasztásban, első házassága azért volt botrány, mert a nála 12 évvel idősebb Laborfalvi Rózát vette el. (Hihetetlen, a két feleség között 66 év korkülönbség volt!)

"Száz költőnek száz dala se tudja szépségeit elszámlálni" (Eötvös Károly)

A lap végén a Szigligeti Alkotóházról szóló írás szintén nekem való, többször jártam már ott látogatóban, tanúsíthatom, az alkotóház óriási arborétumszerű parkja valóban lenyűgöző. Olyannyira az, hogy annak idején Makk Károly egyből meglátta benne a Liliomfi ideális és idilli helyszínét. Sajnos most zárva, épp felújítják, idén a fiatal írókból és költőkből álló József Attila Kör (JAK) sem tudja éves gyűlését megtartani, ahogy kivételesen a többi hazai művész sem alkothat itt nyaralva, kedvére, egymást inspirálva.

"Nagyon Balaton" (Weiler Péter)

Külön figyelmet érdemelnek Weiler Péter grafikusművész klassz munkái, Nagyon Balaton című pop-art grafikái még különlegesebbé teszik ezt az amúgy is prémium kategóriás, színes-szagos magazint. Aki mostanában nem lógázza lábát a Balcsiban azért, aki éppen a parton pihen azért lapozgassa az Északipartot, garantált a retro életérzés.

eszakipart_boraszai.jpg

(A magazinnak létezik egy "testvére" is, az Északipart Borászai. Mielőtt Nemesvitára utazom, be fogom szerezni, anti-borkedvelő létemre kedvet kaptam, hogy egy hasonlóan minőségi lapból megismerjem, hogy a táj milyen összefüggésben van a helyi borok sajátosságaival.)

 

*Saletli: Kerti házacska, lugas.

JÓ FILM, KISSÉ FÉLREVEZETŐ CÍMMEL

Grand Hotel Budapest

grand_hotel_budapest_1401816121.JPG_1280x960

Mikor először kiszúrtam messziről a film plakátját a pesti utcán, a habcsókos, mégis ízléses stílusból valahogy sejtettem, hogy nem magyar, viszont azt gondoltam, de jó, biztos a Gellért Szállóban játszódik logikusan mi másért Grand Budapest Hotel a címe? A külföldiek imádják a hazai fürdőhelyeket, patinás szállodánk pedig méltó színhely lenne. (A kép érdekessége, hogy a plakátot a híres párizsi Gaumont mozi utcafrontjánál fotóztam, büszkén állapítva meg, hogy a világ közepe most Budapest.) Tévedtem. Nem magyarországi, hanem egy fiktív országbeli, de Kelet-közép-európai szálloda adja a hátteret a két világháború közt játszódó cselekményhez, ráadásul aprólékosan, részletgazdagon kidolgozva.

Két szállodaigazgató együtt átélt megpróbáltatásainak és kialakuló barátságának története: az egyik a hotel fénykorának világhírű igazgatója, Gustave H. (Ralph Fiennes), a másik egy arab fiú, Zero Mustafa (Tony Revolori), aki akkor boyként dolgozik, és kábé húsz év múlva átveszi majd a stafétát. Fényes karrierjének hajmeresztő történetét a kommunista évek második felében, öregemberként meséli el egy a szállodában megszállt és a málló falak közül itt-ott még kivillanó patinából ihletet merítő írónak (Jude Law).

Gustave szuper elegánsan és gálánsan bánik vendégeivel, főleg a gazdag és szőke hölgyekkel, akiknek alkalmi ágyaiba szívesen befekszik, legyenek akármilyen korúak. Ezt teszi egy matrónával, Madame D.-vel (Tilda Swinton) is, aki nemsokára elhalálozik, ráhagyva egy nagyon nagy értékű festményt, amit a grófnő fia, Dimitri (Adrien Brody) egy rémisztő verőember, Joplnig (Willem Dafoe) segédletével bármi áron meg akar kaparintani. A hagyatékkezeléssel megbízott ügyvéd, Vilmos Kovacs (Jeff Goldblum) neve magyar vonatkozású: a két Amerikába 56-ban kivándorolt majd világhírűvé lett operatőrünk, Kovács László és Zsigmond Vilmos neveinek összevonásából született, ráadásul október 23-án hal meg. A rendkívül pörgős, börleszk-szerű történet térségünk vérzivataros időszakáról mutat groteszk tükörképet. Gustave-ot többször megverik, üldözik, majd börtönbe vetik egy agilis, folyton felbukkanó német katona, Henckles (Edward Norton) hathatós segítségével, ahonnan a film legviccesebb jeleneteiben szökik meg. Megnyerő, szolgálatkész modorával sikerül elérnie a sittes bandafőnöknél, Ludwignál (Harvey Keitel), hogy bevegye télakjukba*. Úgy osztja az ételeket, mintha legalábbis a Ritzben szolgálna fel: "Ajánlhatnék Önöknek egy tányérnyi kását?" Még exkluzív beszállító cukrászdája, a Mendl's rózsaszín álomsüteményeiből is juttat, amibe Zero szerelme, Agatha (Saoirse Ronan) belesüti a szökéshez szükséges szerszámokat.

Továbbá feltűnik Owen Wilson és Bill Murray is csak kapkodom a fejem, ennyi "A kategóriás" hollywoodi színésznagyság láttán, akiknek csak nyúlfarknyi szerep jut, a két barátot kivéve. De ez nem zavaró, pont jó, fokozza a ritmust és persze a várakozást, hogy kinek a jelenete lesz a következő jutalomjáték. Viccesre veszik a figurát, ám a háborús, később a dekadens történelmi háttér miatt mégsem vidám, amit kihangsúlyoz a keretes szerkezetet adó temetői szín. Egyébként, noha sem a kor, sem a hely nem konkrét, azért egyértelmű utalásokból jól lehet azonosítani.

Az alkotás csupa méltató kritikát kapott a rendezésre és a színészi játékra egyaránt, viszont nekem mindezt felülmúlta a mindent betöltő szimmetria. Nemcsak a díszlet volt mértanilag pontos (lásd plakát), de a jelmezek és a jelenetek is precíz harmóniát árasztottak, kedvenc fraktál-elméletemet juttatva eszembe, amiért hálás köszönet.

(Rendező: Wes Anderson)

*télak: Szökést jelent a rabok között. Henri Charrière Pillangó című regényének magyar fordításából került át a köztudatba.

Update: A film megnyerte a vígjáték kategóriát a Golden Globe-on.

Az Oscar gáláról elhozta a legjobb jelmez- és látványtervezésnek, sminknek és filmzenének járó díjakat. 

MY LITTLE PARIS #3

LA CUISINE

best_western.jpgA reptérről metrózunk a Place Monge-ig, ahol az utcanév egyezés miatt a szállodát sejtjük. Méghozzá jól. Csak átmegyünk a másik oldalra, és a Best Western Quartier Latin*** bejáratába ütközünk igaz hát, hogy a párizsi metrónak minden utcasarkon van megállója. Húgommal bevackolunk egy modern mini szobába. Persze nem lepődöm meg, jól tudom, Párizsban olyan sokan élnek (nagyjából, mint Magyarország teljes lakossága), kevés a hely, minden szállodai szoba ekkorka vagy még kisebb. Ahogyan az éttermek is szűkösek, szorosan egymás mellett sorakoznak a kisasztalok, amiket a létszámnak megfelelően könnyedén ide-oda tologatnak, mintha sakkfigurák volnának. A franciák fesztelenül esznek idegenek közvetlen közelében, akár egyedül is.

leon.JPGMagában ebédelő, divatos párizsi lány mellé kapunk helyet a legnépszerűbb belga gyorsétterem lánc, a Léon Boulevard des Italiens-en lévő éttermében. Imádom a helyet, nagyon hangulatos, fával és zöld elemekkel van díszítve, mintha egy régebbi kávéházi csarnokban lennénk. De nem a kinézet a lényeg, hanem a kagylók, a mennyei kagylótálak, lábasban felszolgálva (en cocotte). Szolgálatkész pincér tolja ki az asztalkát, hogy beférjek, mellettünk a bájos lány mosolyogva köszön, majd azonnal érkezik az étlap egy kancsó víz és egy citromos lével töltött kézmosó tálka kíséretében. A kagylót kézzel szokás enni, én úgy csinálom, hogy egyet kiszuperálok, és annak héjával csippentem ki a többit, mintha csipeszt használnék. Étlapolvasás közben tobzódom a kagylós specialitásokban, amiket chips körettel kell érteni. Sajnos húgom hallani sem akar róluk, kiválasztja az egyetlen csirkéből készült ételt, (az én favoritom a képen: Les moules à la Provençale. Annyira odavagyok érte, hogy mire eszembe jut, fotóznom kéne, már nagy részét meg is ettem. Óriási halmot képzeljetek a lábasba, a másik képen a kagylóhéjak mennyiségéből ki tudjátok következtetni. Egy héjat a húgom tett bele, szörnyülködő grimasz közepette sopánkodva, hogy milyen nyúlós állaga van a kagylónak.)leon_kagylohej.JPG

Egyébként még az utazás előtt alkut kötöttünk: csak egy, szerinte ehetetlen szerintem ínyenc ételeket kínáló kajáldában eszünk. Ezért maradt ki többek közt a Roger la Grenouille, ahol békacombot lehet ropogtatni. (Javaslom, aki a Latin negyedben turistáskodik, térjen be: kitér a hitéből, ha megkóstolja az überfranciás fogást, a Cuisses de Grenouilles à la Provençale-t. És ha-már-lúd-legyen-kövér alapon, a csiga se maradjon le, vagyis, ki!)

A következő étkezéskor tiszta erőből a húgomnak szeretnék kedvezni, ezért választok egy McDonald's-ot, vagy ahogy a helyiek nevezik, McDo-t. De nem ám akármelyiket! A franciák sokáig ellenálltak, hogy holmi gyorsétterem éktelenkedjék drága Champs Élysées-jükön, de akkora volt a multi-nyomás, hogy végül beadták a derekukat azzal a feltétellel, hogy itt legyen a világon az egyetlen olyan meki, aminek nem sárga az "M" logója. Hanem arany! Mint jó tinédzserhez illik, húgom odáig van, mikor elmesélem a sztorit, alig várja, hogy örömét egy hamburgerbe fojtsa. Az a tervünk, hogy összehasonlítjuk a hazai Big Mac-et a franciával. Erről beugrik a Pulp Fiction (Ponyvaregény) egyik emlékezetes jelenete:

francia_hagymaleves.JPGKocsiban, egy amerikai McDrive felé tartva. Jules: "...és hogy hívják a Big Mac-et a franciák?" Vincent: "A Big Mac az Big Mac, csak náluk LE Big Mac." Jules (nevet): " LE Big Mac. Ne bassz ki!"

Megkóstoljuk a híres francia hagymalevest is egy tradicionális vendéglőben, az Au pied de Cochon-ban (A szerncsemalac nyomában), a Marais negyedben. Azt kell tudni a levesről, hogy teljesen máshogy készül, mint ahogy mi magyarok megszoktuk, mert nem krémleves, ellenben sok kenyeret süllyesztenek el benne és rengeteg reszelt sajt van az ő tetején. (A képen a Soupe à l'Oignon "Tradition" egy szerencsehozó tányérban.)

 

 

macaron.JPGA végére marad a desszert, életem legdrágább (20 EUR/ sütemény!) édesség-élménye. De megérte! Húgommal álmélkodunk a híres kávéház, a Les deux Magots cirádás, aranyozott, 19. századot idéző enteriörjén - idejártak annak idején a nagy írók is, na meg a szomszédos Café de Flore-ba -, de főleg a kihozott franciás sütiben gyönyörködünk, az extra macaronban (a képen "Ő" van). Nagyobb, mint gondolom, és nem csak hogy mézédes málnaszemekkel van tele, még kellemesen rózsaízű is a tetején ékeskedő harmatos szirom nem csak dísz. Figyelem, senki ne hagyja ki!

 

 

nelli_cipoje.JPG Húgomnak ez a program lett az egyik kedvenc párizsi emléke, szoros versenyben új Nike cipőjével, ami, elmondása szerint, kizárólag Párizsban kapható. (Íme.)

(Most mondja, hogy még ezek is a kedvencei: Eiffel-torony, Louvre, Notre-Dame, Opera, háztetők, a helyi vörösbor...a sajtszag viszont NEM!

Köszi az utat, Nelli! :)*

 

Itt a párizsi élményeim 1. része.

Itt pedig a 2. rész.

Barcelonában is jártam:

My little Barcelona 1

My little Barcelona 2

MY LITTLE PARIS #2

LA CULTURE

place_monge.JPGA nélkülözhetetlen párizsi metrót használva, már a peronon ráhangolódhatsz a kultúrára. (A képen a Place Monge megállóban A hattyúk tava balett óriásplakátja, aranyozott rámában.) A Louvre-ba ajánlatos nyitásra menni, hogy kiállva a kígyózó sort, időben kezdhessünk nézelődni Európa egyik csúcsmúzeumában. Az impozáns épületegyüttes súlyos idézetek a történelemből, hangulata ódon és misztikus, mintha bármikor szembejöhetne a Louvre fantomja. Ha így járnánk, saját érdekünkben köszöntsük illedelmesen. A bejárat, a híres piramis (Pyramide) remekbe készült modern ellensúly, eszünkbe juttatja, hogy itt és most vagyunk.

louvre_kivul.JPG

A franciák ízléssel ötvözik a régit és az újat városépítészetükben, gazdagítva a várost, gondoljunk csak a Pompidou-központra, de az Eiffel-toronyra is, mely modernitásával hatalmas felháborodást keltett a maga idejében. A piramisnak is meg kellett küzdenie az életben maradásért, annyira nem odaillőnek gondolták sokan, ma pedig már nincs az a Louvre-ról készült fotó, amin ne szerepelne (az enyémen is látszik).

ufos_festmeny.JPGElőször mindig kedvencemhez, Antonio Campi: Jelenetek a Passióból/ Scenès de la Passion című festményéhez zarándokolok az itáliai reneszánsz festők szekciójában. Egyrészt csodálom a képet, másrészt azt találgatom, mi a csoda lehet az a repülő aranyképződmény a jobb fölső sarokban. Kirívó és meghökkentő (eredetibehaeven.jpgn persze jobban kijön). Ki tudja, mi az? 

(A képen a kérdéses részlet nagyítva.)

 

mona_lisa.JPG

Aztán szaladás Mona Lisa-hoz. Tényleg nagyon kicsi, lefotózni is nehéz, akkora a tolongás néhány fül vagy váll folyton belelóg. További kötelezők: váll nélküli (füle azért van!) Milói Vénusz/ Venus de Milo, Szárnyas Niké/ Nike de Samothrace, Szfinx/ Sphinx. Ezek a múzeum közhelyei, de nem lehet nem megnézni újra meg újra. 

 

 

 

miloi_venusz.JPG

A művészetek után kell egy kis lazítás, de nem a lábaknak, mert utunk a Les Halles bevásárlóhely felé vezet. Boltból ki-boltba be ezt sokszor ismétlem, míg meghökkenve fel nem kapom a fejem egy első pillanatra oda nem illő látványra: nahát, könyvtár!

 

 

 

 

 

cinemalib.jpg

De milyen? Elsőre szórakozóhelynek gondolom, de hamar leesik fürtökben lógnak bent az emberek, olvasó pozícióban, ami les_halles_konyvtar.jpgdiszkóban azért szokatlan volna. Pink, trendi és high-tech. A színezett üvegfalon át mindent rózsaszínben látok. Nálunk miért nem ilyenek a felújított könyvtárak? Helyette régi írók könyvei pihennek poros polcokon.

A franciáknál a mozizás is más. Nincsenek plázák, a mozik kint maradtak az utcán, köszönik, jól vannak, egymás mellett sokan megférnek, a bejáratoknál óriási a tolongás, a filmplakátok nagyok és hívogatóak. Engem különösen csábít az egyik: a Grand Hotel Budapestre szívesen beülnék, csomó jó amerikai színész játszik benne, ám otthon már elígérkeztem rá.

rubik_erno.JPGTeljesen elfáradva dőlök le szállodai szobámban, tévézéssel adva aznapra egy utolsó löketet a kultúrának. Francia híradó, benne váratlanul újabb magyar vonatkozás: Rubik Ernő beszél a bűvös kocka 40 éves születésnapja okán (ld. képen).

Jó estét, Paris! Bon soir, Budapest!

 

Folyt.köv. 

 

Itt a párizsi élményeim 1. része.

Itt pedig a 3. rész.

Barcelonában is jártam:

My little Barcelona 1

My little Barcelona 2

Kicsi ÉS nagy

es.jpgÉlet és Irodalom. Kulturális hetilap, azok is veszik, akiket a magaskultúra a közélethez képest nem annyira érdekel. Közélet mellett irodalommal, de más művészetekkel is foglalkozik, időnként üdítően össze is keverednek benne ezek a dolgok. Irodalom és annak "társadalmiasodott" része, az irodalmi élet mint a közélet egy szegmense. Talán pont ez a titok. Túl a minőségen, a művészet és a társadalom témáinak kettőse teszi széles körben érdekessé és befogadhatóvá. Én is veszem a lapot.

Nagyon tetszik, hogy színes: verseket, regényrészleteket, esszéket, kritikákat, ajánlókat valamint festmény- és szoborfotókat tartalmaz. Minden számhoz kiválasztanak egy képzőművészt, akinek egy-egy műve mindegyik oldalon megjelenik. A legutóbbiban (LVIII. évfolyam, 9. szám) Aknay János festőművész munkáit lehet nézegetni. Az újság fekete-fehér. Fekete, mert nekrológokat is közöl, a mostaniban a tragikus hirtelenséggel elhunyt író, Borbély Szilárd és Jancsó Miklós filmrendező búcsúztatóit olvashatjuk. (Több híres külföldi filmes búcsúlevelét idézik, például Darren Aronofsky írja, hogy "amit Miklós csinált a hosszú felvételeivel annyi évvel ezelőtt, ma milyen őrületes divat lett", Francis Coppola pedig így méltatja: "munkássága a film világába új kifejezésmódot vezetett be, legfőként a szimbolizmus területén".) És fehér, amikor a lap egy-egy művészt a nevezetes születésnapján köszönt. Még egy különlegesség, hogy a reklámok egyáltalán nem zavarnak, kizárólag kulturális hirdetést látok, könyvbemutatókról (Kim Leine: A végtelen-fjord prófétája, Toldi Mozi, március 5. 18.00) irodalmi estekről, új könyvekről, aktuális bestsellerekről. 

Az állandó rovatok közül a hónap könyve (a mostaniban Szilasi László A harmadik híd című regénye) és az ajánlók mellett (Pl. Mélyi József művészettörténész Ostrom alatt, délután cikkében a Randomroutines fiatal magyar kortárs képzőművész páros Tűzszünetben c. kiállítását ajánlja a Higgs Mezőben) legjobban a kritikákat kedvelem. Különösképp Koltai Tamásét, aki most a Katona József Színház Fényevők előadásáról írt Meddőhányó címmel. Én is posztoltam a darabról itt, ezért különösen érdekel a véleménye. Hát szakszerűbb, mint az enyém. :)

A példányszámát kicsinek lehetne mondani egy pletykalaphoz, mondjuk a Borshoz képest, de... Az ÉS mégis meglepően sokakhoz eljut, ráadásul szerencsére számos cég is járatja. A kultúra talán veszített presztizséből, ám ez az újság azon van, hogy valamit visszahozzon belőle. Erős!

(A képen Esterházy Péter az Élet és Irodalom egyik rendezvényén.)

JÓ KIS NŐ

A nő (Her)

no.jpgMikor megláttam a moziműsorban, hogy A nő (Her), arra gondoltam, milyen nagyképű cím. Mert igaz, hogy egy magát ügyesen sztároló pszichiáter már megírta (+A férfi), de ő, ugye "bevállalós". Kíváncsi nő lettem.

Hi-tech, ameddig a szem ellát, mégsem egészen sci-fi. Inkább romantikus-szerelmes, aminek hátteréhez kicsit továbbfantáziálták a mai technikát. Végig marad az egyensúly, pont jó az arány: a szépen letisztult, formatervezett, modern, halk és személytelen nagyvárost ellenpontozza Theodore (Joaquin Phoenix), a szerethető, érzelmes, suta, de férfias főhős, aki szerelmi csalódástól szenved. Együttérző nő vagyok.

Ahogyan az az intelligens operációs rendszer is, amit magányában megvásárol. A csavar az, hogy nem amit, hanem kiderül, akit. Mert egy személyiségi teszt és egy számítógépes adatgyűjtés után, alkalmazkodva a tulajdonos igényeihez, női hangon, Samantha néven életre kel a program, és végtelen türelemmel, segítőkészséggel, ahogy a matematikában meg van írva, társául szegődik Theodore-nak. Hamar egy hullámhosszra jutnak, idővel egyre intimebb kapcsolat alakul köztük. Szerelmes nő vagyok.

Azonban a viszony egyoldalú, hiszen Samantha nem valódi, és ennek a ténynek mi nézők, folyamatosan tudatában vagyunk. Nagyon érdekes, hogyan reagálunk: drukkolunk, közben borzongunk is, várjuk a csodát, de tudjuk, hogy reménytelen. A férfi kivirul, főleg miután coming out módjára felfedi titkát barátai előtt, akik a "nőt" is maguk közé fogadják. Barátnő lettem.

Hogyan tovább? Nem csak a főszereplő érzelmi élete fejlődik, de a program is egyre bonyolultabbá válik... A szerelem ereje mutatkozik meg, ami a bensőből fakadóan magányos történés, akár egy gép is elég lehet az illúzióhoz. Fura mód, ez a lávsztori a magányról szól, ám közben korántsem szomorú. Inkább kellemesen álomszerű, puha pasztell piros. Jó film, jó cím.

(A képen Scarlett Johansson, akinek szexi hangja nélkül Samantha nem lenne az a nő, aki.

Rendező: Spike Jonze)

Update: A film megkapta a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscart. 

csoKis süti

csokis.JPGAnyukámhoz indulok, útközben megállok a Daubner cukrászdánál, hogy vegyek neki süteményt. Mielőtt betérek, mindig felkészülök az édesszájú tömegre, de nem lehet megszokni. Ezt a tülekedést édességért sehol máshol nem látni. Szoktam filózni, mi a titka: talán az, hogy nem lehet elférni, pláne leülni, vagy az, hogy a Rózsadomb lábánál fekszik és élvezed a kilátást a sorból, amikor kilógsz az utcára, esetleg az, hogy finom a tökmagos pogácsa? A sütik se rosszak. Beállok a tortarendelés sorba, remélve, annál a pultnál is kiszolgálnak. Jól teszem, mert láthatom, ahogy előttem kettővel az Oscar-díjas Mephisto operatőre szakértő szemmel nézegeti a különleges technikával megvilágított vitrinben a csokoládétortákat: lúdláb, trüffel, dobos, mussz, sacher, stefánia, házi csokis...győz stefánia, nálam a sacher és a tökmagos pogi. Sietek tovább, hogy behozzam az ácsorgás miatti lemaradást.

Update: Összeismerkedtünk Koltai Lajossal (nem a Daubnerben), és elárulta, hogy a meggyes pite a kedvence. 

KISFILMEK A NAGYVILÁGBÓL

antoine_colette_1391170639.jpg_350x209

Baráti társaságban ülök, mindenki író rajtam kívül. Filmről beszélgetünk. A némafilmeseknél kezdjük. Író1 szerint a régi filmek írtóra avulnak, szinte csak Buster Keaton Generálisa kivétel. Mire Író2 nagyot ugrik, mármint az időben, és újságolja, a Breaking Bad sorozat neki most a csúcs. Ehhez én is hozzászólok, mert a mai sorikban legalább otthon vagyok, hogy aha, Totál szívás, ismerem, mármint a címét, de a drogos téma visszatart, én A célszemélyt nézem...Író3 hangjára azonban elhalkulok, aki az európai új hullám felé navigálja a társaságot azzal a megjegyzésével, hogy a Nagyítás márpedig mai szemmel is nagyszerű mű. Író1 ezzel vitatkozik, mert jó jó, Antonioni, de akkor már inkább Zabriskie Point. Ezzel Író3 nem ért egyet. Nekem meg beugranak a francia szak véget nem érő filmklubos vetítései, Truffaut-val az élen. Be is mondom, hogy ha már az új hullámot vesszük, Jules et Jim nekem a favorit, kábé a közepétől. Na erre bekerülök a játékba. Antoine et Colette-tel (fenti kép) rám licitálnak. Majd pótolom, mondom. Író2 újra előhozza a Breaking Bad-et, hogy ő oda-vissza van tőle, nézzük meg, mert különben. Író4 viszont bölcs hallgatását váratlanul megtörve kijelenti, technikai fejlődés ide vagy oda, ő csakis a fekete-fehér mozikban hisz, sorozatok terén meg a Twin Peaks-nél megállt, mondhat neki Író2 bármit a szívásról, és itt akkor következett egy kis merengés a fiatalkori füves cigikről, de nem sokáig, mert David Lynch vízióinak megtárgyalása égetőbb téma. Konkrétan az a kérdés, hogy a zseniális rendező vajon ironizál vagy komolyan gondolja. Szerintem véresen komoly, ám Író4 úgy véli, jelenetekkel alátámasztva, hogy az amerikai álom kifigurázása a mókázás egyértelmű bizonyítéka. Író2 kicsit a pártomat fogja, de aztán hamar visszapattan a Totál szívás kémia tanárához, aki annyira ott van, hogy. Még a végére marad egy kis Lynch-elés, majd békésen feloszlik a csoport, mert nemsokára kezdődik a Heti Hetes.