Kiss Annamária

MY LITTLE WALHALLA


Sokkolt és nyert A párnaember

A párnaember a MOST Feszten

2018. április 17. - Kissancsa

parna-2.jpgÉrdekes szimbólum a disznó, a pozitív jelentéseit jól ismerjük: termékenységet jelképez, és ha „malacod van”, szerencsét hoz. De több negatív értelmezése is létezik: bujaságra utal, az Odüsszeiában harcost szimbolizál, a kereszténységben ördögi falánk lény, a halálhoz is erősen kapcsolódik (áldozati malac). Martin McDonagh A Párnaember című darabjának nyitó jelentében, a MOST Feszten (Monodráma és Stúdiószínházi Fesztivál), a csíkszeredai Csíki Játékszín előadásában krétával malacokat rajzolnak. A színdarabot először 2003-ban mutatták be a londoni National Theatre Cottesloe színpadán, több budapesti színház is műsorára tűzte, most pedig versenyprogramként szerepel a tatabányai színházfesztiválon.

parna-1.jpgNegativitás és pozitivitás kettőssége kíséri végig az előadást, a szereplők maguk is két pólusúak, és talán van is köztük igazi bipoláris személyiség. A jó rendőrről, Tupolskiról kiderül, hogy nem is jóságos, míg a rossz zsaru, Ariel (talán nem véletlenül hívják így) mégsem olyan szívtelen – neki köszönhetjük az enyhe katarzist (aminél azért nagyobbra lett volna szükség, hogy helyreálljon a lelki békénk). A vádlottak sem egyértelműek, hiába gyengeelméjű a báty, Michal, attól még rosszindulatú. Az öcs neve Katurian, azaz Katurian K. Katurian, ahol a K. szintén Katurian – ez az egyik vicces momentum az estén, bár a főhős szerint kicsit sem humoros, hogy szülei csúfot űztek vele. Később azt is megtudjuk, messze nem a kellemetlen névadás volt egyetlen bűnük. K. hiába nehéz sorsú, nem tekinthető áldozatnak, és a négy kulcsszereplő közül ő a legemberségesebb.

Mindenkit pozitív cél mozgat (…), mégis egy olyan történet bontakozik ki előttünk, melyben végeérhetetlen borzadályok sorozata veszi kezdetét. Elindul egy lavina, amelyet nem lehet kivédeni, megállítani, csak engedni lehet, hogy a tombolás után megnyugodjon

– olvasom a színlapon – és a színpadon.

parna-3.jpgA párnaember szól testvéri kapcsolatról, a totalitárius diktatúra rendőrségen keresztül gyakorolt nyomásáról és gyerekkorban elszenvedett traumák felnőttkori, véres végletekig fokozott következményeiről. Beszél a művészet hatalmáról: milyen morális határai vannak egy művész azon törekvésének, hogy értékelhető lenyomat maradjon utána. Mindezt rengeteg kísérteties hangulatú malacrajz kíséri.

 

parna-4.jpgVass Csaba Katuriánként hitelesen alakítja az önelégült írót és a gondos testvért. Hátrányos helyzetével alapjában elégedett, a hatalommal sincs igazán problémája, megérti és elfogadja a rendőrállam szabályait. A produkció legjobb alakítását tőle, valamint az Arielt megformáló Kozma Attilától kapjuk. A magát „rossz zsarunak” tituláló rendőr valójában érzékeny, kiderül backstory-jából. Negédesen megható munkahelyi emléke, hogy egy kislánytól cukorkákat kap hálából, mely – teret adva az abszurd humornak – ha lehet, még patetikusabban ismétlődik meg a szemünk láttára. Minden szereplőnek részletesen kidolgozott a háttértörténete, könnyen megismerjük jellemüket. A Tupolskit játszó Kányádi Szilárd szintén jó: minél gonoszabb, színészi játéka annál kiforrottabb. Kosztándi Zsolt a bolond Michalként gyerekesen viselkedik, beleborzongunk, ahogy ebből a gyerekesből időnként kikacsint érett énje. Anya (Márdirosz Ágnes) és apa (Bende Sándor) kevés lehetőséget kapnak a kibontakozásra, szerepeltetésükben főleg a jelmeztervező, Török Réka kreativitása érvényesül; a házaspár fején a csőrben végződő bikafejek félelmetes hatást keltenek. Ugyanígy eltalált, igencsak meghökkentő a kislány, Fekete Bernadetta iskoláslányosra vett, ám álszakállal torzított kinézete, mely a Jézus keresztre feszítését imitáló jelenet kelléke is. Egyébként ekkor érkezik az este legjobban sikerült abszurd poénja: a szülők egy INRI márkájú televíziót csomagolnak ki. A narrátor, Szabó Enikő pin-up jellegű, dominákat megszégyenítő szettje kiválóan illeszkedik az erőszakos környezetbe. Szabónak az énekhangja is remek, búgva, bárénekesnők andalító stílusában narrálja a történetet Veress Albert zeneszerzőnek az eleve komor darabot egészen baljóslatúvá festő, remek zenéjére.

(...)

A teljes cikk itt, a Prae-n jelent meg.

(Fotó: Sándor Levente)

Edek, te bitangó!

Mrožek Tangója a Bethlen Téri Színházban

A nappaliban ülünk – és ebben nem is lenne semmi különös, ha nem egy színházi előadáson volnánk nézők. Az első sor székei a szoba szőnyegét érik, előttünk kártyáznak, ha előre hajolnék, az asztalon pihenő pakliból én is oszthatnék. De inkább hátradőlök, a lábamat minél jobban behúzom, és várom, hogy a Vendégváró Fesztiválon, a Bethlen Téri Színházban, a nagyváradi Szigligeti Színház előadásában Mrožek Tangója felkapjon és megpördítsen.

Ez Sławomir Mrožek leghíresebb műve, 1964-ben, egy történelmileg és szellemileg pezsgő időszakban született. A cselekményt nem árt átfutni, bár politikai beágyazottságára nem térek ki, az előadás is hanyagolja ezt az aspektust, és közvetetten bármelyik újkori évtizedre lehetne aktualitásokat találni benne. Artúr (Hunyadi István), mint a legtöbb ifjú, lázad, és forradalminak szánt kísérletét családján kezdi, ami kicsit belterjessé teszi a történetet. Célja, hogy visszahozza az általa eszményinek tartott, nagyszülei korabeli hagyományokat és rendet. Szó szerint rendre vágyik a káoszban, amit szülei teremtettek, élén édesapjával. Az apa ugyanis (Stomilt Kovács Levente játssza) folyton filozofál, pártolja az anarchiát, elméletei szemléltetéséhez kísérleteket csinál. Az egész házat belengi az alkimista hangulat, mely a nagypapa ravatalozójában csúcsosodik ki.

A következő párbeszéd jól érzékelteti apa és fia alapvető nézeteltérését:

„Artúr: (…) semmi sem működik, mert mindent szabad, sem elvek nincsenek, sem kihágások.

Stomil: Csak egyetlenegy elvünk van: senki se feszélyezze magát, és azt csinálja mindenki, amihez kedve van. Mindenkinek joga van a saját boldogságához.”

Stomil akkor érzi magát szabadnak, ha mackóalsóban, kigombolt ingben, hasát kibuggyantva, fennkölt gondolatok közt lófrálhat a lakásban. A szebb napokat látott nagymama, Eugénia (Fábián Enikő) és a lecsúszott nagybácsi, Eugéniusz (Dobos Imre) naphosszat kártyáznak. Artúr hiába esik szerelembe unokahúgával, Alával (Trabalka Cecília), a sikeres lánykérés után nem képes belefeledkezni boldogságába, továbbra is meg akarja reformálni a körülötte élőket, az étkezésben szó szerint is reformétrendet vezetne be. Hogy a családból választ társat magának, a belterjességre rímel – viselkedése, habitusa provinciálisabb nem is lehetne. A szülők szerelmi háromszögében a termetes családi barát, később szolga, Edek (Sebestyén Hunor) a harmadik szög, vele csalja meg férjét Eleonóra (Firtos Edit). Az utolsó felvonás csattanóit is tőle kapjuk; az igazi zsarnok nem Artúr, régies ideáival, hanem Edek, a nyers erőszak megtestesítője.

(...)

A teljes színikritika itt, a Prae-n jelent meg.

(Fotó: Vígh László Miklós)

Csillagok peremén

Mikrokozmosz a Bartók Színházban

tokes_nikoletta_gasparik_gabor.jpgPöttöm világba csöppenek, egy igazi mikrokozmoszba, köröttem csak gyerekek, ráadásul mind engem néz – néző vagyok én is.  Négy kíváncsi ember végigszalad az élet fő állomásain, gonddal kiválogatott hazai kortárs gyerekversekkel és Bartók zenéjével kísérve – tartalmas, színvonalas, szórakoztató gyerekelőadás a Mikrokozmosz a fiatal színész, Csadi Zoltán rendezésében, a dunaújvárosi Bartók Színházban.

Rég nem láttam gyerekdarabot, nem tudom, mennyire lehet megszokott, hogy maga a rendező fogadja a bejáratnál barátságos mosollyal és rövid köszöntéssel – szinte egyesével – a gyerekvendégeket, s ők veszik is a lapot, kedves természetességgel. Én a sarokban olvadozom – mondták, várjam meg, míg az osztályok elfoglalják helyüket a nézőtéren, azután üljek csak le a fenntartott székre. A terem közepére irányítanak, ennél furábban nehezen érezhetném magam; kicsiny világba csöppenek, annak is a közepébe, körül vesznek a gyerekek, ráadásul az elején – mivel nem ismernek – mind engem néz. Több szinten süllyedek el a mikrokozmoszban.

kiss_attila_simenfalvy_agota_gasparik_gabor.jpgKezdésnél hárman vannak a színpadon, köztük egy összecsavart szőnyeg gyanúsan viselkedik: kígyózik, tornázik, ugrabugrál – talán nyöszörög is? Kilóg a lóláb, mikor kilátszik a görgetegből két láb, a gyerekek izgatottan be is kiabálják, hogy ember van a szőnyegben – és körülbelül ilyen formán végig narrálják az előadást. Bevonódnak, engem már észre sem vesznek, nem zavartatják magukat, hangosan félnek, nevetnek, meglepődnek, de el is csendesednek – mindent előírás szerint csinálnak. Pedig nincs semmi előírva. Ha nem érteném a kicsik nyelvét, a jelekből akkor is levenném, hogy kisiskolások számára jól megkoreografált a produkció.

csadi_zoltan.jpgAmi a szó szerinti koreográfiát illeti, a szépen kidolgozott mozgás- és táncelemek még érthetőbbé teszik a zenével és verssel elmondottakat. A különböző művészeti ágak felől egyszerre érkező ingerek nem hagyják elkalandozni az ingatag figyelmet. Tőkés Nikoletta kislányos mozdulatai bájosak és harmonikusak. Alaposan kizökkenünk, mikor egy kisfiú váratlanul bekiabálja, hogy a színésznőnek kilátszik a bugyija. Amolyan teniszező hölgyeknél használatos kisnadrág van rajta – felkészült ő a szó szerint nyakatekert jelenetekre és a kiskorúak szemfülességére.

(...)

A teljes cikk itt, a Prae-n jelent meg.

(Az első kettő a Bartók Színház fotója, a harmadik a sajátom.)

Az élet Grover's Corners-ben

A mi kis városunk a Karinthy Színházban

eskuvo_lovas_rozi_baronits_gabor.jpgA képzeletbeli New Hampshire-i falu, Grover’s Corners lakóinak átlagos napja olyan, mint mindannyiunké. A postás csenget, szomszédok beszélgetnek egymással kertészkedés közben, egy ismerős beköszön a biciklijéről, gyerekek iskolába mennek, a templomi énekkar éjszakába nyúlóan próbál és a többi. Látszólag semmiségek, lényegtelen események történnek A mi kis városunkban, mégis Thornton Wilder rádöbbent, hogy az élet a maga egyszerűségében csoda(szép). Rebecca Gibbs sajnos későn ébred rá, halála után bánja, hogy nem figyelt szeretteire eléggé, és nem élte tudatosabban az életét. Mi viszont hátra dőlhetünk, hogy bepillantsunk a Karinthy Színház három felvonásos előadásában – egy másik remek alkotás címét kölcsön véve a mások életébe (Ld. A mások élete című film – a szerk.).

lengyel_ferenc.jpgA felvonások a közösség egy-egy napját mesélik el, szó szerint egy mesélővel, Lengyel Ferenccel. Robosztus alakját földig érő kaftán húzza le, szépen csengő orgánumával végigvezet a történeten, leír, magyaráz és véleményt is mond. Habár játékát alárendeli mondanivalójához képest, Karinthy Márton rendező néhány játékos megoldással bevonja a sztoriba, ráadásul a darab szerint Lengyel nemcsak narrátor, hanem amolyan rendező is. Mókás ahogy egy nagy faliórán tekergeti a mutatókat, attól függően, hogy épp mikor csöppenünk a sztoriba, ám a kronologikus sorrendet megtartja – kívülről nézve élet-halál ura. 

(...)

A teljes cikk itt, a Librarius-on jelent meg.

Köszönöm a fotókat Gergely Beatrixnak.

Meccset játszva

Ivan Viripajev Illúziók című darabja a Rózsavölgyi Szalonban

Ezt a tavasszal a Prae-n megjelent színházi ajánlót főleg kedves barátnőm, Gergely Beatrix kiváló fotói miatt osztom meg a blogon.

toth_ildiko_debreczeny_csaba_varga_maria.jpgIvan Viripajevtől a Részegek című darab a Nemzeti Színházban több mint furcsa. Profizmus, tehetség, de mintha valamiféle trendi szektás találkozón vettem volna részt, ahol suba alatt a lelkemre pályáznak. Még a nézők is csupa egyformán hitgyülisnek kinéző, jól fésült fiatalok voltak: ha a kifigurázás volt a cél, miért nem vette a lapot a közönség? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek után nem előítélettel ültem be az író egy másik darabjára, az Illúziókra a Rózsavölgyi Szalonba, a székesfehérvári Vörösmarty Színház vendégszereplésére. Nem voltak illúzióim. És jól megkaptam újra: ne légy előítéletes!

Elsőre a díszlet lep meg: méteres teniszpálya illúzióját kelti az optikai csalódásnak köszönhetően, valójában minigolfozásra lenne alkalmas. Tíz perc után egyre jobban csodálkozom, hogy hiába a pálya, a sportolójelmezek, tenyeresek, fonákok és szervaröpték, izzadás és lihegés, az egésznek semmi köze a teniszhez. Ez is jó! Aztán van maga a történet, amiből kiderül, semmi és senki sem az, aminek és akinek látszik. Meg vagyok vezetve – már megint! Másik optikán át nézem az előadást.

varga_maria_toth_ildiko.jpgMeccset játszva, mímelve két ismerős házaspár tagjai emlékeznek vissza monológokkal elmúlt ötven évükre. A férj vagy a feleség halálos ágyán házastársaik végre őszinték lehetnek egymáshoz. Egymás után halnak meg, „a végén csak egy maradhat” – mintha a Tíz kicsi néger groteszk változatát látnám. Tóth Ildikó Sandraként erősen (és kimelegedve) kezd, felidézi beszélgetését férjével, Dannyvel, aki őt látszólag nagyon szerette, aztán azt, mikor férje halála előtt megvallja, hogy legjobb barátjába, Albertba volt igazából szerelmes. A legjobb barát is odavolt a nőért, de leplezte – nem tudtak egymás vonzalmáról –, ám Albert is bevallja haldokló feleségének, Margarite-nek, hogy kit szeretett. Lehet követni? Most jön az, hogy a másik feleség pedig férjének barátjába, Dannybe volt szerelmes. Páros teniszmeccs, itt az a játszma, hogy légvárakat építenek.

debreczeny_csaba.jpgEgymás szomszédjai, sok időt töltenek együtt, mégis mindnyájuk egyedül van az érzéseivel. Magányosak, boldogságuk látszat. Albert gyerekként is zárkózott volt: ufót látva nem merte elmondani, senki nem hitt volna neki, csak felnőttfejjel, avatja be Sandrát a titkába. Danny egy ausztráliai nyaraláson érzi magát elszigeteltnek: egy tengerparti sziklán (óriás teniszlabdán) megtalálja tökéletes helyét a világban, ám Sandra nem érti meg: ő közben egy rózsaszín csíkot kémlel az égen. Az ehhez hasonlóan játékos jeleneteknek és a szerelemmel kapcsolatos optimista közhelyeknek köszönhetően reményteli az üzenet: a mindennapi drámák és az elkerülhetetlen elmúlás ellenére sem elviselhetetlen az élet.

hirtling_istvan.jpgA szerelem bonyolult ugye, a szeretet is az lehet, és ezek keveredhetnek. Mikor s hol megy át egyik a másikba, ilyesmi kérdések merülnek föl, miközben – túlzottan is – szabad folyást engednek az érzelmeknek. Egyre csöpögősebb szövegek követik egymást, egyre jobban folyik a játékosokról az izzadtság. Ahogy a jó teniszező menti meg a vonalon belül a labdát, a rendező Hargitai Ivánnak sikerül azért megmentenie a drámát. Angolszász területeken egy love-val elintéznék a témát: itt és most az előadás terjengősen érzelgős, a már-már erőltetett lelkizés miatt került át a „nagyon jók” kosárból a „jók” közé. Ha nem látom az említett Részegek lelki manipulációját, a jobbak közé sorolom ezt a produkciót. (Előbbit a Katona József Színház is műsorára tűzte, ráadásul a Nemzetivel majdnem egy időben, kíváncsi lennék arra az interpretációra, ahogy arra is, miért kaptak rá ennyire Viripajev munkáira.)

(...)

A teljes ajánló a Prea oldalán olvasható.

(Fotó: Gergely Beatrix)

Az előadás november 10-én tekinthető meg utoljára a Rózsavölgyi Szalonban.

Bemutató Ráhel-napon

József és testvérei az Örkényben

Azzal, hogy az Örkény Színház Ascher Tamás és Gáspár Ildikó rendezte József és testvérei című előadása megéri az ötórát, ráadásul indokolt a hosszúság, szinte mindent elmondok. Persze nem marad el a hosszabb vélemény, melyet szívesen írtam meg a Prae számára – véletlenül Valentin-napon. A bemutató idejét mindenesetre nem bízták a véletlenre: Ráhel napját írtuk.
***

A bibliai színek sorban – ha nem is időrendben – következnek, és egyre színesebbek, kidolgozottabbak, ahogy a történet megy előre. A nyitószínben a fiatal József (Patkós Márton) kút szélén ül félmeztelenül, és apja, az öregedő Jákob (Gálffi László) aggódva inti őt. A szereplők életkora folyamatosan játékba van hozva: látjuk őket fiatalon, középkorúan és öregen is. Több generáció keveredik: színre lép majd az érett József, Polgár Csaba és a fiatalabb Jákob – szintén Polgár Csaba. Olykor valamelyiküknek két énje van jelen egyszerre. Az elején az idős Jákob fiatal önmagát figyeli a tetőről, ami elég misztikus. Hogy a misztikum a koncepció része, azt már a figyelemre méltó plakát (Nagy Gergő grafikája) és színlap is igazolja: József a félbevágott Földgolyó peremén egyensúlyoz, körülötte a kozmosz fekete háttere. A motívum az előadáson visszaköszön, József a kútkévén balanszíroz, később egy aranylabdával zsonglőrködik. Jellemző az arany és a minimáldizájn. Izsák Lili díszlettervező a forgószínpadra egy jászolhoz hasonló, fából készült, elől nyitott, sátortetős, félszobánál kisebb (sok jó ember kis jászolban is elfér) puritán díszletet tervezett, a fölötte kifeszített vásznon különböző égi jelenségek és galaktikus ködök, víziók váltakoznak. A faház az egész előadás centruma, külsőre nem változik, a környezetét viszont kiszínezik. A harmadik felvonásra már minden sejtelmes kék derengés. Egy-egy rész végén a házacska megfordul, takarásba kerül, a következő jelenetre a szereplők más felállásban, más helyzetben kerülnek a nézők szeme elé – a mutatvány a gyerekkor varázslatos átváltozásait idézi.

A darab Thomas Mann négykötetes regényét követi. A dramatizálás Gáspár Ildikó munkája. Az első felvonás (az első két könyv) amolyan bibliaórai gyorstalpaló, a színek szinte jelzésértékűek. Fölelevenítik a főbb cselekményt. Jákob becsapja ikertestvérét, Ézsaut, hogy apjától, Izsáktól megkapja az elsőszülöttség jogát és az atyai áldást. A haragos testvér elől Háránba, nagybátyjához, Lábánhoz menekül, aki meg őt csapja be: ahelyett, hogy Jákob a hétéves munkájáért megkapná szerelmét, Ráhelt, mit sem sejtve Lábán idősebb lányával, a lefátyolozott Leával hálja el a nászt a sötét fülkében. Jákobnak újabb hét évet kell dolgoznia, hogy a húgot is feleségül vehesse. Lea fiúkat szül Jákobnak, Ráhel nehezen esik teherbe, közös gyermekük lesz József, a kedvenc, az igaz szerelem gyümölcse. Ráhel belehal második gyermeke, Benjámin szülésébe. A második könyv a fiatal József életéről szól. Benjámin, az édestestvér az egyetlen, akivel jóban van, terveibe is beavatja, bátyjaival azonban ­– akik irigyek, hogy apjuk kivételez vele ­–, viszonya elmérgesedik: mély kútba vetik őt. A regény klasszikus nyitósora – és egyben az előadásé – előre vetíti mindezt, ahogy Jákob a kút szélén ülő ifjú Józsefnek mondja: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”

(...) A teljes cikk a Prae-n jelent meg, tavasszal.

(Fotó: Horváth Judit – a képen Patkós Márton, a fiatal József szerepében)

Amitől Lenin kiugrik a koporsójából

A Gulag virágai a Nemzetiben

hobo.jpegTragikus eseményektől gyakorta nem áll távol a keserédes hangulat – a lágerélettől sem. Ez innen nézve rejtélyes. Rejtői. Bohókásnak nem mondható. Hobósnak viszont igen. Legalább itt és most: helyszín a Gulág, szovjet munkatábor, ahol a virágok – ez esetben szimbolikusan kordokumentumokon alapuló történetek – Hobo stílusában nyílnak ki és száradnak el. A Nemzeti Színház A Gulag virágai című egyfelvonásos előadása fontos és megrendítő.
***

„Létező, érdekes és divatos színházi megszólalási mód a dokumentum-dráma”, mondja egy interjúban Vidnyánszky Attila, az előadás rendezője. Ráadásul történeti szempontból tanulságos. Vidnyánszky szerint a Nemzeti feladata az is, hogy a magyarokat érintő történelem nagy eseményei kapcsán, akár évfordulókhoz köthetően, folyamatosan szülessenek előadások.

Hobo és a dramaturg, Kozma András pár éve elutaztak anyagot gyűjteni a darab helyszínére, a Perm-36-os táborba. Megtalált levelek, feljegyzések, jelentések, naplók illusztrálják az embertelen körülmények közepette is reménykedő rabok mindennapjait, gondolataik, céljaik alakulását, de a sorok közt fogva tartóik jelleme és a totalitárius diktatúra működési elve is kirajzolódik.

gulag.jpgVersek, balladák, dalok részletei történetekbe ágyazva sorjáznak, Földes László Hobo vezényletével, a harmonikázó Pál Lajos és a több szerepben kiválóan „muzsikáló” Rácz József előadásában. Hobónak személyes indíttatása is van:

A téma elhanyagoltsága miatt is fogtam neki, hogy a Gulagról írjak, meg azért is, mert kommunista családból származom, így van némi érintettségem.

Az ezredforduló környékén a Ghymes zenekarral együttműködve megírta a Bakaballadát a Don-kanyarban életüket vesztett magyar katonák emlékére, de hallható tőle egy hangulatában a szomorú végkifejlethez igazodó ballada Viszockijtól is.

A nyomasztó légkört aláhúzza a korabeli díszlet és jelmez, de a játékosság itt szintén kikacsint. Pál bódéja, ahol szinte megállás nélkül harmonikázik, kissé kuckós jellegű. A barakk elhúzható falai lehetőséget adnak a dinamikus, többfunkciós használatra: ide-oda tologatják a fal(l)apokat, a réseken kitekintenek, vagy füst jön be rajtuk, jelezve, hogy egy-egy rabszállító vonat épp be- vagy kifut.

(...)

A teljes cikk idén februárban jelent meg a Prae-n, itt olvasható.

Az előadás most is műsoron van a Nemzetiben.

(Fotó: Népszava, Nemzeti Színház)

Pokoli tánc

Orfeusz és Eurüdiké Grecsó Zoltán és Simkó Beatrix koreográfiájában

Nem feltétlen kell a Dirty Dancing című filmen felnőni, hogy tudjuk, az igazán jó tánc piszkosul szenvedélyes. A szerelmet kihívó és izgalmas eltáncolni, profiktól esztétikus is. Grecsó Zoltán és Simkó Beatrix Orfeusz és Eurüdiké szerelmes drámáját olyan intenzíven mutatták be saját koreográfiájukban, hogy akaratlanul is foglalkoztatni kezdett: ők igazából egy pár? Szerintem számukra ez lehet a legnagyobb dicséret.

Az előadás Jean Anouilh Eurüdiké című darabját veszi alapul. Ezzel együtt a témával kapcsolatban könnyen eszünkbe juthat a tánc mint előadói lehetőség, hiszen már Christoph Willibald Gluck operájának az Orfeusz-feldolgozásában is fontos szerepe van a táncnak. Ott az alvilágban játszódó jelenetek felerősödnek a tánckar nem eviláginak ható, hátborzongató testmozgásával. Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán előadásában viszont „csak” táncolnak, és ketten szerepelnek, egymásra vannak utalva, hogy elérjék a drámai csúcsokat – mint általában a szerelmespárok.

Megismerkedéstől látjuk őket, minden nagyon lassan történik, ők maguk is lassú lépésekkel közelítenek egymás felé, szemük sem rebben, faarccal elnéznek a másik mellett. Összeérnek, és ez felgyorsítja az eseményeket. Végigmegyünk az udvarlási fázisokon, gyorsulunk, mélyebbre jutunk. A mozgás egyre tüzesebb, de a tekintetek még mindig üresek. Nagy az összhang, érzéki a tánc. Boldogság. Ám nem tart soká, Eurüdikét (Gluck operájának kezdetén már halott, majd az alvilágba kerül, most a táncban azonban a halált nem látom bekövetkezni) a Pokolba száműzik, ami itt a mi modern, abnormálisan felgyorsult világunkat jelenti. Orfeusz – az operában egy angyallal kötött egyezségnek köszönhetően, itt nem egyértelmű, hogyan – követi.

(...)

A teljes szöveg a Prae-n jelent meg, tavaly tavasszal.

A táncelőadás jelenleg is műsoron van a Vígszínházban.

(Fotó: Dömölky Dániel)

Ahogy nekem tetszik

Ahogy tetszik a Kamrában

Tetszik a frissesség, a szlenges szöveg, az egymásba érő poénok, a laza és üde színészi játék, a pimaszra vett hagyománytisztelet. És a kitömött szarvas. Nem csoda, annyira viccesen megkoreografált a jelenete. Tetszik a kísérletező kedv. Hogy van kedv! A Katona József Színház Kamrájában bemutatott Shakespeare Ahogy tetszik című darabját lájkolom. Megindokolom, hogy miért.

Tehát: rögtön levesz a lábamról a szöveg. Humoros, keveredik benne régi és új, tele van kulturális utalásokkal – ha észreveszed, jólesőn beindul az önjutalmazási reflex –, ráadásul elegáns a stílus és a nyelvezet, nincs izzadságcsepp. Csöppet nehéz követni az agymenéseket, minden második poén esik le, de így is jó, ha akarom: újranézhető. „És bár komoly jóindulattal sem nevezhető mozgalmasnak itt az élet, nekünk így is megfelel, barátunk a bokor, könyvünk a kő, tanárunk itt e táj. Nem tudhatom, másnak mit jelent.” Nádasdy Ádám fordításából Závada Péter írt szövegkönyvet, Radnai Annamária dramaturg közreműködésével. Nádasdy precíz, könnyed Shakespeare-fordításai eleve bejönnek nekem, Závadáék pedig ezt a változatot úgy csűrik-csavarják, szedik szét és rakják össze, ropogtatják, „slamesítik”, aktualizálják, hogy az eredmény móka és kacagás, eleget téve a mai romantikus vígjátéki követelményeknek.

Helyszín az Ardeni-erdő, ahol a szereplők számkivetettként élnek afféle hippi-életet. Ehhez hozzátesz a zene – amolyan örömzenélés az eleje meg a vége, egyébként az előadásban szereplő Keresztes Tamásnak köszönhetően. Love Is in the Air – mondjuk ez a szám pont nincs, van viszont prózában angolul a cím: As You Like It. Négy szerelmes (?) járja az erdőt, hogy próbára tegye magát, s megtalálja – minden értelemben – párját. A darab első számú párja, Rosalinda és Orlando (Borbély Alexandra és Tasnádi Bence). A jóképű, jókötésű fiút gonosz bátyja, Olivér (Dankó István) apjuk halálát követően egy militáns hajlamú, tar-copfos-harcművész frizurájú fickóval, Charlesszal (Hegymegi Máté) meg akarja öletni: ez ugyan nem sikerül, de a báty kiutasítja öccsét a családi birtokról. Irány az erdő, hűséges öreg szolgálójával, Ádámmal (Ujlaki Dénes). Olivér is beveti magát a rengetegbe, útközben összetalálkozik a szintén száműzött Herceggel (Kocsis Gergely), aki – némi skizofrén beütéssel kettős szerepben, ugyanis a másik herceg ugyanő – saját magát űzi el, amúgy hihetően. Rosalinda az ő lánya, Célia (Pálos Hanna) pedig a gonosz Frigyes hercegé. A két lány mégis legjobb barátnők, kissé túl is teljesítenek. Célia: „Hát te nem érzed, itt mélyen, hogy mi egyek vagyunk? Mint Juno két hattyúja. You know? Bonnie és Clyde, Jules és Jim (…). Heiner és Müller. H&M, C&A?”. Végignézik a látványos birkózást, később, az egyik ötletes „filmes” visszajátszásnál (a szereplők úgy mozognak, mintha a filmet visszafelé pörgetnék) derül ki, hogy Rosalinda akkor és ott szeret bele a hősként küzdő Orlandóba („Szívemmel csak ő tudna megbirkózni.”) A lány férfinak öltözik, inkognitóban követi szerelmét, Célia és Penge (Keresztes Tamás) kíséretében. Találkozik Orlandóval, aki nem ismeri fel, és mint férfi a férfinak beszéli el szerelmi bánatát. Rozalinda cselhez folyamodva próbálja kigyógyítani – le sem tagadhatná női praktikáit.

(...)

A teljes cikk a Prae-n jelent meg, tavaly tavasszal. Az előadás még mindig műsoron van a Katona Kamrájában.

(Fotó: Dömölky Dániel)

Pintér Béla tizenkilencre lapot húzott

A bajnok a Katonában

Ha korábban megkérdeznek, egyetértek-e, hogy aktív politikus szerelmi konfliktusát színpadra vigyék, habozás nélkül válaszoltam volna, dehogy! Azonosítható emberek privát életét közönség elé citálni minimum érzéketlenség. Miután viszont megnéztem Pintér Béla A bajnok című előadását a Katona József Színházban, azt gondolom, igen, helye van a témának, a darab mérföldkő lehet a hazai színjátszásban. Már attól jó, hogy idővel rutinná merevedett erkölcsi normáim felülvizsgálatára késztetett – de többről van szó! A polgárpukkasztó performansz napjaink közéleti morállal kapcsolatos égig érő ingerküszöbét zsigerekre ható színházlélektani módszerrel veszi célba. Ráadásul az egész Puccini operájára játszik, vérprofi előadásban. Még mindig tapsolok.

A köpeny című opera eredetileg egy, a Szajna parton horgonyzó halászbárkán játszódik a huszadik században, a hajóskapitány rájön, hogy egyik rakodómunkása a felesége szeretője. Pintér változatában alig felismerhető az alapcselekmény, meghökkentő és mai a szöveg, az eredetiből egyetlen mondatot sem tartott meg.

"Mivel a karaktereket, a helyszínt és a kort is gyökeresen megváltoztattam, a nyelvezet is ennek megfelelően alakult"– mondja koncepciójáról. Botrány a javából: a kitalált Verőcsény polgármesterének mellőzött felesége összejön az olimpiai bajnok kick-bokszolónővel, új életet akarnak kezdeni, a dráma csúcspontján pedig, amikor a férj, rájőve a viszonyra, majdnem megöli a bajnoknőt, végül a gyereküket felhasználva, maradásra bírja az asszonyt. A két nő kapcsolata kifejezetten megható, a politikus szánalmasan gyenge, romlott és korrupt. A kampányfőnök a nem mindennapi szerelmi háromszöget minden igyekezetével leplezni próbálja, de a pletyka már szárnyra kelt – tudhatjuk a sajtóból. Ugyan el van mondva, hogy a valósággal való bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve, de nyilván nem igaz.

(...)

A teljes cikk a Librarius-on jelent meg, tavaly tavasszal. A darabot most, a 2017. őszi-téli évadban is játsszák.

Ezen a bemutatón találkoztam utoljára Esterházy Péterrel, itt írtam meg.

(Fotó: Horváth Judit)

MEDVE, SZARVAS, TEHÉN

Testről és lélekről

Enyedi Ildikó – egyebek mellett Az én XX. századom, Bűvös vadász és a Simon mágus rendezője – legújabb filmje, a Testről és lélekről a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon idén megnyerte az Arany Medvét. Kezdjük ezzel.

És folytassuk így: megérdemelten. Majdnem minden jó, szép és/ vagy váratlan benne. Szerelmes filmnek például kevés valószínűtlenebb helyszíne van, mint egy vágóhíd. Kegyetlen hely, „megoldja” azt, hogy a romantikus sztori ne csússzon giccsbe. Mankóként használhatná ezt a rendező, elkerülendő az érzelgősséget, de más finom és érzékeny megoldás is garantálja a művészi értéket. Ha mankóra nincs is szüksége, a főszereplő, Endre, az üzem gazdasági vezetője láthatólag egykor jó kiállású, már nem fiatal, félszeg férfi, mozgásában korlátozott, bal keze béna, és ettől a nézők számára kissé sajnálatra méltóan lép a történetbe. Morcsányi Gézának, a Magvető Könyvkiadó korábbi igazgatójának amatőr színész létére jól áll a szerep. Erénye, hogy nem akar „játszani”, még csak az amatőrséget sem mímeli, letisztultan, kicsit robot-szerűen vezeti végig a karaktert – szimpatikus. Az enyhén (közepesen?) autista Mária (Borbély Alexandra) szintén rokonszenves. Bárki magára ismerhet egy-egy kényszeres gesztusában, nem kell hozzá pszichológiai esetnek lenni. Puritán, tiszta és szép, munkája, a minőségbiztosítás testhezálló, mint az autisták általában, végletekig precíz, pontos, szabálykövető. A szerelem segíti felülemelkedni saját korlátjain.

Az első képsorokon szarvaspár legelészik a természetben. Álomszép képek – álomképek. Egy üzemi bűneset kell hozzá, hogy kiderüljön, Mária és Endre minden éjjel egyformát álmodnak, pedig nem is ismerik még egymást: a hím szarvas becserkészi a hajlandó nőstényt. Egy nyomozó által (Mácsai Pál klasszikus műbőrkabátos kopó) kirendelt pszichológusnő, Klára (Tenki Réka) miközben négyszemközti meghallgatásokon próbál rájönni, ki a bűnös a vágóhíd dolgozói közül, az álmodásra irányuló tesztkérdésével fényt derít a furcsa álompárra. A doktornő azt hiszi, összejátszik a férfi meg a nő, hogy hülyére vegyék, felháborodik, ám a pár nem is érti, mi történik velük. Az eset után egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a maguk speciális módján. Megmosolyogtató, mikor együtt akarnak aludni, hogy egymás közelségében álmodják ugyanazt, háton fekszenek mozdulatlanul, mint a cövek, Endre a földön, Mária az ágyon. Ez elég romantikus.

A háttér cselekményben Jenő (Schneider Zoltán) Endre jobbkezeként ügyeskedve, smúzolva könnyíti meg magának munkanapjait. Lébecol, él, mint Marci Hevesen. Rá senki nem gondol a bűncselekmény miatt. Nem úgy az új vágóhídi munkásra, Sanyira (Nagy Ervin), akinek a szeme sem áll jól, a főnök is gyanakszik rá. Egyik kedvenc jelenetemben tisztázódik Sanyi, mert alaptalan gyanúsította őt Endre, engesztelésként elhívja sörözni: „Egész délután, és egész este is ráérek”, – válaszolja Sanyi kisfiús lelkesedéssel. (Talán nem pontos az idézet.) Egy másik remek jelenetben Mária és Endre ismét Klára doktornőnél ülnek, aki küldetése végéhez érve idegesen sietve búcsúzik, de az ajtóból még visszafordul, hogy megkérdezze, most már tényleg árulják el, a bolondját járatták-e vele. Mire Endréék – mintha ezúttal valóban összebeszéltek volna – egyszerre vágják rá, hogy „igen”. Tökéletes megoldás, ahogy a két naivan a világot szemlélő rokonlélek egyszerűbbnek érzi a játszmázást, mint elmondani az igazságot, amit maguk is csak homályosan, ráadásul külön-külön kezdenek felfogni. Ez is romantikus.

A csúcspont tényleg csúcs, egyben a legfelkavaróbb (és nem a vágóhídi tehénleölések igazán elviselhetetlen látványa). Miután Endre a menzán sorban állva „kikosarazza” Máriát, az ezt komolyan veszi, hazamegy, és a fürdőkádban felvágja ereit. Mielőtt még elvérezne, felhívja őt a férfi, mondván, egy percig sem tud nélküle élni, kéri, azonnal jöjjön át, mire Mária, erősen vérezve, higgadtan közli vele, hogy mindjárt, még előtte valamit el kell intéznie, és elvonszolja magát a legközelebbi orvosi rendelésre. Annyi apró lelemény van ebbe a kis jelentbe sűrítve, kezdve azzal, hogy az autista szó szerint vesz mindent, egészen a vészhelyzet és a nyugodtság bizarr kontrasztjáig. Persze ezeken kívül is marad felfedezni valója a nézőnek.

A koncepciót a finom rétegzettség jellemezi. Művészfilm, abból a ritka fajtából, amelyik egyszerre szól minden társadalmi réteghez. A különböző szinteken mindenki megtalálja a maga jutalomfalatkáit, és számos kétértelmű helyzet is hozzájárul a többletértelmezéshez. A színészek kimagaslón teljesítenek, a két főszereplőn kívül Tenki Réka és Jordán Tamás (Mária orvosa) bújtatottan humoros játékát, valamint Nagy Ervin pontos és profi hozzáállását lehet kiemelni. A jól adagolt, igényes humor könnyeden emeli el a romantikus drámát a mélyvalóságtól. A kidolgozás aprólékos, nemhiába várt Enyedi tizennyolc évet a forgatásig. Ahogy Morcsányi egy interjúban megfogalmazta: „Egy pillanatig nem éreztem, hogy ne lenne minden százhuszonhétszer átgondolva.” Szinte sosem használom filmre ezt az egyszerű szintagmát, most első gondolatom a vetítés után az volt: szép film.

Update: Megtudtam, hogy egy kedves barátnőm, Nagy Ildikó Noémi írónő fordította a szöveget angolra a feliratozáshoz a nemzetközi szereplésre (beleértve a berlinit is). Gratulálok, Nini!

(Fotó: Csata Hanna)

MIÉRT JÁRJUNK SZÍNHÁZBA?

Ismerősök kommentelnek

Szenvedélyesen szeretem a színházat, ad notam Szekszárdon születtem színésznőt szerettem. A (színvonalas) színházi esték lehetnek izgalmasak, felemelőek, vidámak – de többről van szó. Miben áll ez a varázs, mi lehet az a plusz? Kérdeztem ismerőseimet, szerintük miért jó színházba járni.

Zsuzsi: Mert ünneplőbe öltözteted a lelkedet.

Anikó: Legalább egy kicsit lehet lazítani. Főleg, ha a darab szórakoztató!

Krisztina (a fotóról): Oda mindig jó belépni, ahol állsz. Én ott 16 éves korom óta otthon érzem magam.

Gabriella: Addig se vagyok otthon.

Andrea: Találkozol barátokkal, ismerősökkel – ráadásul élvezed az előadást. Fontos, hogy értő elemzések, kritikák, élménybeszámolók jelenjenek meg és idézzék fel az est hangulatát, hogy méltóképp megőrizzük emlékét.

Dávid: Kell a léleknek, hogy érjen, hogy lepárolódjanak benne más életek esszenciái. A '"többé válás" boldogsága. Gondolataink zárt rendszerébe inputokat kell tölteni, különben ugyanazon a (vak)vágányon haladunk egész életünkben.

Anna: Ünnepnek éljük meg az előadást, ezért kicsit jobb ruhát veszünk fel. Egy jó produkció euforikus közösségi élményt nyújt: idegenekkel osztjuk meg a kiváltott érzelmeinket! A mozival szemben, itt a személyes találkozás élményét éljük meg a színészekkel, ez közelebb hoz a darabhoz. A jelképes díszlet és jelmez beindítja a képzelőerőt, kreativitást. Jó esti program egy étteremben megvacsorázni, és megbeszélni az átélt élményt.

Nóra: Élő színészeket látsz testközelben. Olyan, mintha személy szerint neked mondanák a szöveget – ennyiben más, mint a film. Habár a mozi is szuper!

Feri: Egy műalkotást számtalan formában, rendezésben lehet színpadra adaptálni, időbeli eltérésekkel. És nincs két egyforma előadás, minden este másmilyen, megismételhetetlen.

Judit: Színházba menni nekem egyet jelent a készülődéssel. Szépen felöltözöm, méregetjük egymást a többi nézővel az érkezéskor, a ruhatárban, a szünetben, amikor sorban állunk a perecért és a rostos kajszi léért. Felkészülök a saját szerepemre, arra, hogy magán a színházi élményen túl én magam is része leszek egy játéknak, amiben eljátsszuk, hogy hiszünk a színpadi valóságnak.

Kati: Gyerekkorom óta lelkes látogatója vagyok a különböző előadásoknak. Gyerekként a látott történet ragadott magával, később a színészek játéka. Hogyan lépnek ki és be a valóság és a játék határán. Élvezem, amikor egy-egy Shakespeare-darab vagy más kosztümös darab mai köntösben kerül előadásra. Mindig kíváncsian várom, hogyan "rajzolják" újra Shakespeare, Goldoni vagy Csehov színtereit, alakjait.

Böbe: Egy színházi este olyan, mint a karácsony. Ünnepi ruhába öltözünk, és a végén ajándékot kapunk, ha jól sikerült az előadás.

A színművészet sajátos helyet tölt be a művészeti ágak közt, bizonyítják a hozzászólások. Ünnep-ünneplő, szórakozás, játék, közösségi élmény-személyes élmény, eufória, valóság-képzelet, itt & most, a mások élete, más, mint a film.

Plusz: a produkciók során az alkotók/ előadók és a nézők/ befogadók folyamatos kölcsönhatásban állnak egymással. Rezgések, impulzusok, metakommunikációk, "a kémia", alkímia, TAPS!

Az ókori görögöknek elsősorban vallási rituálét jelentett a színjátszás. Lelkigyakorlat. Cél a megtisztulás, a katarzis, nem lényeg a sztori. A drámák cselekményét, istenek és hősök történeteit betéve ismerték. Sajnos mára a szentély-szerep kihalt, a szcénában kevés törekvést látni a kultusz feltámasztására. (Még a társasági ünneplés egyik kapcsolódó színterét, az előadás szünetét is kezdik megszüntetni!) Különbség még, hogy az antik korban kizárólag kortárs darabokat mutattak be, de később, egészen a mi életünkig is az adott korszak szerzőire voltak leginkább kíváncsiak. Megfordult a kocka, túlsúlyban vannak, mindent visznek a klasszikusok (vagy a kortárs kommersz). Pedig igazi katartikus élményt csak mostani korszellemben alkotó szellemek adhatnak – akik köztünk járnak.

Ui.: Ebben a cikkben írtam eddig a legtöbb sz betűt.

Update: Olvasom Eric Bentley: A dráma élete című művét Földényi F. László fordításában, és sorra fedezem fel a további okokat, amiért más a színház a többi művészeti ághoz képest.

Ha kiragadnánk egy részletet életünkből, a benne szereplők mindegyike másként beszélné el, mint ahogy mi. Viszont ha ugyanezt az életképet a színpadon látnánk, velünk együtt minden néző nagyjából egyformán mesélné el, mégpedig úgy, ahogyan azt a rendező láttatni akarta.

A színielőadáson minden az érzelmekről szól, az érzéseket felnagyítják, "színpadiasan" játsszák el a színészek. Innen a színpadra állítás közkeletű elnevezése, a dramatizálás (és persze maga a dráma szó is erre utal). "A dráma elvileg emberi viszonyokat ábrázol – azt, hogy az emberek hogyan viselkednek egymással; semmi mást." (Eric Bentley)

Semelyik műfajban nem olyan fontos a párbeszéd, mint egy színielőadásban. A dráma csupa beszéd, ráadásul kitűnő beszédeket kínál. Ez a tökéletes artikuláltság bámulatra késztet és élvezetet nyújt. Mindnyájan szeretnénk ékesszólóak lenni, de csak ritkán sikerül. Az életben elhangzó beszédet a színpadon eszményítik.

NEM SIRÁJ, CSAK KIS SIRÁLY

Sirály a Katonában

Csehov Sirályát nem lehet megunni. Legmagasabban eddig a pontos jével írt Siráj szárnyalt, Schilling Árpád rendezésében, a Krétakör Színház előadásában – a POSZT legjobbja-díjig meg sem állt. Az akkori kritikák tájékozatlanabb szerkesztői nem győzték a szándékosan használt "j" betűket "ly"-re lyavítani. Jé, csodálkoztak, mennyi elírás! Vajon tudott egyedit nyújtani a Katona József Színház december végén bemutatott, Ascher Tamás rendezte előadása, és esetleg túlszárnyalta a díjnyertes etalont?

Orosz vidék, földbirtok, nyár, fürdőruha, tópart, a társaságban mindenki boldogtalanul vágyakozik, viszonzatlanul szerelmes, elégedetlen unalmas életével. Arkagyina (Fullajtár Andrea) híres, érett színésznő, fia, Trepljov (Ötvös András) íróként-rendezőként próbálja utolérni a sikereit. És anyja barátja, a befutott novellaíró, Trigorin (Nagy Ervin) sikereit. A fiút zavarja anyja iránta való közönye – megfelelési kényszerrel küzd. Amatőr darabot ír, amit szerelmével, Nyinával (Mészáros Blanka) visz színpadra. A bemutatón az anya viccesen beszól Trigorin felé fordulva, mire Trepljov sértődötten elrohan. Mása (Jordán Adél), aki reménytelenül szereti őt, feleslegesen rohan utána, vigaszt csak Nyina nyújthatna, akit viszont Trigorin bűvöl el. Flörtölnek: a lány odavan az írói sármtól és hírnévtől, a férfit a fiatalos frissesség, küllem és kellem vonzza. Az egyik kulcsjelenetben Nyina meglátja a földön egy sirály véres tetemét, amiben mintegy, saját sorsát ismerve fel, átlényegül a madárrá. Attól kezdve a rózsás kedvű naiva egyre hervadtabb, keserűbb lesz. Hiába utazik el Trigorinék után Moszkvába, ahol gyereket szül neki, a helyzete kilátástalan: Arkagyinát nem tudja kigolyózni, színészként nem fut be, gyermeke meghal. Visszatér, de továbbra sem képes Trepljovot szeretni, aki szintén nem akarja az epekedő, időközben a jelentéktelen tanítóval családot alapító Mását. A fiúnál betelik a pohár, nem bírja tovább elviselni a reménytelenséget, a szeretettelenséget, öngyilkosságot követ el. A vidéki társaság szinte észre sem veszi a tragédiát. Esznek-isznak, vontatottak, arcukon félig unatkozó, félig beletörődő félmosoly. Mindenki szíve másé.

Érdekes megfigyelni, hogy Csehov több alkalommal is beleszőtte a darabba saját életét: ez Dorn (Fekete Ernő), a távolságtartó orvos magatartásán, Trepljov néhány mondatán is érződik, ám legjobban Trigorin figuráján jön át, nem véletlenül egyezik a foglalkozásuk. Az író arról elmélkedik, hogy egészen új stílus kellene, merészebb, sosem létezett új művészet. Csehov az emberi jellem apatikus ábrázolásával összetéveszthetetlent alkotott. A reményvesztett, unatkozó szereplők – gyakran a lassított felvételek tempójában –, folyvást a  városba vágyódnak vagy a szerelmükre várnak, közben ráérősen diskurálnak egy-egy csésze csája mellett. Akár sablonosnak is érezhetnénk (emlékezzünk csak Alfonzó Ványadt bácsi paródiájára), annyiszor láttuk már, de Aschernek sikerült modern változatot kitalálni, a teát elhagyta, de az orosz falu báját megtartotta. Az előadás erőssége, hogy a szöveg és a játék úgy "újult meg", hogy a dráma nem vesztette el jellegzetességeit. A színészi teljesítmények kiegyensúlyozottak, a karakterek végig árnyaltak. Jordán Adél tetszett a totálisan kiégett Mása szerepében, Nagy Ervin öntelt és önsajnáló Trigorinként kiváló, az Arkagyinát alakító Fullajtár Andrea elegáns, testvére, Szorin Máté Gábor tétovasága, hebegése-habogása remek. A díszlet és a jelmez jelzi, a történet időben nincsen messze tőlünk. A szöveget is újrafordították. Fullajtár szerint "a fő szándék az, hogy a nézőnek olyan érzése legyen, hogy bár semmi nincs benne a fordításban, ami erőltetetten aktuális lenne, mégis a szereplők mai emberek, akikkel igen kemény dolgok történnek." (A teljes beszélgetés a Katona blogján, itt olvasható.) Kis Sirály, de magasan repül, eléri az utazómagasságot.

Anton Pavlovics Csehov: Sirály

Szereplők: Mészáros Blanka, Fullajtár Andrea, Ötvös András, Máté Gábor, Nagy Ervin, Fekete Ernő, Bezerédi Zoltán, Szirtes Ági, Jordán Adél, Dankó István, Szacsvay László, Baki Dániel, Papp Endre

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Nagy Fruzsina

Fordító, dramaturg: Radnai Annamária

 

Rendező: Ascher Tamás

Bemutató: 2014. december 20. Katona József Színház

OSCAR!

Stallone nem örül, de mi igen

34 évvel Szabó István Mephistoja után újra magyar alkotás nyerte el idegennyelvű kategóriában az Oscar-díjat. Ezt már mindenki tudja, azért írom le, mert jó leírni. Nem hiába maradtam fent egész éjszaka, 05.06-kor egy déli bombázó, Sofia Vergara bejelentette: "And the Oscar goes to Son of Saul." Hurrá! A rendező Nemes Jeles László kilóg a sorból a hollywoodi díjkiosztón és nemcsak mert elsőfilmes: egyszerűen, manírmentesen áll a pódiumon, kezében az aranyszoborral. Angolul mondja köszönőbeszédét se túl hosszú, se túl rövid. A Saul fia tömörre gyúrt "üzenetével" fejezi be: "Az emberiség legsötétebb óráiban is talán van bennünk egy belső hang, amely lehetővé teszi, hogy emberek maradjunk. Erről a reményről szól ez a film." Ezt a szöveget is sokan idézték már, azért írom le, mert jólesik leírni. Tetszik szereplése. Legkisebb királyfi, jótett helyébe fele királyságot kapott. Képes volt új gesztusokkal nyúlni az egyre jobban a közhelyesbe vagy az absztrakcióba vesző holokauszt-témához, közelebb hozva, közel rántva hozzánk a tragédiát  a kézi kamera használatával szó szerint. Köszönet a projektben résztvevőknek. A siker fényében különösen kíváncsi vagyok, kiket/ miket tudott megelőzni a film.

Örülünk, hogy Leonardo Dicaprio is megkapta végre-valahára a szobrot. Régen megérdemelte volna akár a Titanic Jack Dawsonja, az Aviátor Howard Hughes-a, a Tégla (The Departed) Billy-je, az Eredet (Inception) Cobbja, a Viharsziget (Shutter Island) Teddy Daniels-e, A nagy Gatsby (The Great Gatsby) Jay Gatsby-je vagy legújabban – amikor már szinte tuti befutó volt A Wall Street farkasai (The Wolf of Wall Street) Jordan Belfortja főszerepeiért. Hogy a netet elárasztó, őt aranyifjúként, pezsgőspohárral a kézben ábrázoló mémjének szövegét kölcsön vegyem: "Emelem poharam Leo-ra." A visszatérő (The Revenant) hozta meg neki az elismerést. A filmet a most szintén Oscart kapott Alejandro González Inárritu rendezte – őt tavaly is díjazta a Filmakadémia a Birdmanért (itt írtam róla). (A képen, nagyjából szemből: Nemes Jeles László, Leonardo Dicaprio, Alejandro González Inárritu) A legtöbb-oszkáros a Mad Max lett, a tíz jelölésből hatot beváltott (főleg a technikai kategóriákban aratott), ám a legjobb filmért járót az Egy nyomozás részletei (Spotlight) vitte el.

És a szépséges, különleges estélyi ruhák! Legemlékezetesebb Olivia Wilde pompás fehér Valentino kreációja, formabontó, merész dekoltázsával. Lady Gaga viszont formabontóan visszafogott szerelésében a szintén fehér, nadrágos estélyi egyetlen furfangja, hogy nadrág & szoknya egyben. Talán azért vette fel, hogy utaljon a Vadászterület (The Hunting Grund) című dokumentumfilm betétdalára, a Til It Happens To You-ra (Amíg nem veled történik meg), melynek témája egy amerikai egyetem campusán elkövetett többszörös nemi erőszak. Hatásos előadóművészetéhez ezen az estén sem fér kétség, drámai ahogy énekel, zongorával kísérve magát, a háttérben több tucat nő, karjukra fekete filccel ráírták: "nem a te hibád". De nem ez a szám vitte el a pálmát, hanem a legutóbbi James Bond-mozi, a A Fantom visszatér (Spectre)  főcímdala, a Writing's On The Wall. Jól néz ki a szőke Jennifer Lawrence csipkés fekete Diorban. Az est nyertes női főszereplője, Brie Larson (A szoba/ Room) pedig ruhaválasztásában is nyerő: tökéletesen áll rajta a királykék, uszályos, habkönnyűnek tetsző Gucci dress. Mindehhez képest a férfidivat elég szürke – jut eszembe erről A szürke ötven árnyalata (Fifty Shades of Grey) moziváltozata, mely idén megkapta a citrom-díjat jelentő Arany Málnát. Noha az "örökös Málna-bajnok", Sylvester Stallone visszatért a Creed: Apollo fia című filmmel, melyben hatalmasat játszva neve bekerült a legjobb mellékszereplők-kalapba, Mark Rylance (Kémek hídja/ Bridge of Spies) mégis legyőzte. Így hát Sly-nak az Oscar még mindig csak eltűnt sofőrjét jelenti*.

*Oscar, a sofőr: Oscar nevű sofőrről kapta a címét az 1991-es vígjáték, amiben Stallone főszereplőként alakítja Angelo Provolone-t, a jó útra tért maffiafőnököt, igen viccesen. A film érdekessége, hogy a címszereplő csak a végén, egy pillanatra tűnik fel.

KIS DISKURÁLÁS MUZSIKÁRÓL

A muzsika hangja a Magyar Színházban

jan8760.jpgKözépkorú nő a 76-os trolin a telefonba: „Ezer éve nem voltam ennyire jól sikerült színházi előadáson. Sokszor visszatapsolták. Az a drága Andrea úgy énekelt, mint egy pacsirta! Pirikém, erre neked is el kell jönnöd!” Szépségszalonban egy hölgyvendég a fodrászának: „Végre egy családi darab! Az unokámmal is meg tudom nézni, sok a gyerekszereplő, biztos tetszene neki. Ráadásul nem árt, ha megismerkedik a korszak történelmi hátterével.” Barátnőm nekem mobilon: „A klasszikusokat konzervatív rendezésben is érdemes újra bemutatni.” Mindannyian a Muzsika hangjáról beszéltek. Oscar-díjas film Julie Andrews főszereplésével megvan? Manapság musicalként hódít a világban, a Magyar Színház tűzte műsorára.

_dsc1559.jpgA történet: Maria apácanövendék életvidám, álmodozó, kissé szeleburdi. Ezek nem kimondott zárdabeli erények, nehezen találja helyét. Gyakran sétál a közeli hegyekben, kedvenc virágában, a havasi gyopárban gyönyörködve kedvére énekelget. Én is kedvelem a havasi gyopárt, de inkább nápolyiban, énekelni pedig teli szájjal végképp nem szoktam, bár a zárdaélet tinédzserkoromban, mint sok plátói szerelemtől besokallt lánynak, nekem is romantikusan vonzó életcél volt – ha ennyi összehasonlítás megengedett. Hogy több fejfájást ne okozzon, főnökasszonya nevelőnői állást talál Maria számára, a felesége halála óta katonás fegyelemben élő von Trapp kapitány gyerekei mellett. A szigorú rendet, a sivár környezet szürkéjét Maria énekszóval igyekszik színesíteni, amitől minden s mindenki kivirul, a kastélyt szerelem-illat lengi át. Ám közben már a második világháború viharfelhői gyülekeznek Ausztria egén.

A rendező Eperjes Károly (a darab elejét leszámítva: az apácanövendék dalával indul az előadás) láthatóan csöppet sem kívánt újítani: ragaszkodott a megszokott, az idén ötven éves jubileumát ünneplő film „betű szerinti” megoldásaihoz, mondván az egyszerű a nagyszerű. A díszlet remek, itt tudott igazán egyénit hozni az előadás. Jó ötlet a színpad nagyságú óriáskivetítő, amire hol a soron következő színt vetítik – hogy aztán, felhúzva a vásznat, a helyén a kép pontos mása mint díszlet jelenjen meg –, hol korabeli felvételek képsorai peregnek. A csúcsponthoz is hozzáad: felvezetésként a "Führer" kézlendítéses köszöntése látható végtelenített lejátszási módban. Ez van annyira sokkoló, hogy egy gyereknézőnek (is) sok legyen.

0611.jpgA muzsikának van hangja – van hangjuk az est szereplőinek is, nem akármilyen. Legszebben énekel a főszereplőnő, Mahó Andrea (hármas szereposztás: Geszthy Veronika és Wégner Judit játsszák még), a zárdafőnökasszony, Sáfár Mónika szintén odateszi magát énekhangban (hármas szereposztás: Bucsi Annamária és Hűvösvölgyi Ildikó éneklik még). Mahónak a színészi teljesítményét is lehet dicsérni: lelkes, törékeny, rebbenő naiva. Fonyó Barbara Elsa Schraeder szerepét (váltótársa: Endrődi Ágnes) a túlzott affektálásra építi, így fejezvén ki a karakter lényegét. Csengeri Attila karót nyelt kapitánya (váltótársa: Fillár István) látványosan válik kenyérre kenhetővé Mariától. A gyerekek úgy jók, ahogy vannak, még amikor éppen rosszalkodnak is. Kedvencem a Dó-ré-mi dal, segítségével tanítja Maria szolmizálni a kicsiket. Bájosak, lelkesek, a legkisebb lányka kiváltképp elolvasztja a nézőt, ahogy rátartian, szívből énekel. A legtöbb jelenetben orgonasípokként sorakoznak, ügyesek, meghatóak – garantált a karácsonyi hangulat. Tuti fülbemászó dallamok, stabil hazai élvonalbeli musical-éneklés, konzervatív Eperjes-rendezés – nem csalódik, aki erre vár.

(Fotók: Zsigmond László)

 

A muzsika hangja

Maria Reiner (apácanövendék): Geszthy Veronika, Mahó Andrea, Wégner Judit

Georg von Trapp kapitány: Csengeri Attila, Fillár István

Zárdafőnökasszony: Bucsi Annamária, Hűvösvölgyi Ildikó, Sáfár Mónika

Elsa Schraeder: Endrődi Ágnes, Fonyó Barbara

Max Detweiler: Rancsó Dezső, Tóth Sándor

Berta nővér: Bodnár Vivien, Denk Viktória

Margit nővér: Bartus Patrícia, Bodnár Vivien

Zsófia nővér: Bodnár Vivien, Horváth Anna

Franz: Pavletits Béla

Frau Schmidt: Juhász Róza, Tóth Éva

Trapp kapitány gyermekei: Andrádi Zsanett, Horváth Anna, Bauer Gergő, Fogarassy Gergő, Ujvári Mátyás, Bakos Boglárka, Ember Léna, Nagy Juli, Berecz Uwe, Szirtes Marcell, Beke Lilla, Farkas Bianka, Kornis Anna, Killik Anna, Mayer Szonja, Nemeskéri Elza, Dobra Bernadette, Kupcsik Anna, Nagy Mira

Rolf Gruber: Ágoston Péter, Vecsei László

von Schreiber admirális: Szűcs Sándor

Herr Zeller főfelügyelő: Tahi József

Elberfeld báró: Illés Dániel

 

Zene: Richard Rodgers

Dalszövegek: Oscar Hammerstein

Szövegkönyv: Howard Lindsay, Russel Crouse

Fordította: Bátki Mihály, Fábri Péter

Díszlet: Szabolcs János

Jelmez: Rátkai Erzsébet

Zenei vezető: Fekete Mária

 

Rendező: Eperjes Károly

Bemutató: 2015. november 27-28-29.

Pesti Magyar Színház

KIS CSATA CHIOGGIÁBAN

Carlo Goldoni: Chioggiai csetepaté (Magyar Színház)

_dsc2536.jpgGoldoni komédiáit mint a tökfőzeléket nem lehet elrontani. Könnyű limonádét várva ültem be a Pesti Magyar Színház bemutatójára, a Chioggiai csetepatéra, helyette azonban, már az első percben sült tököt szolgáltak fel. Meglepően jó volt.

A tök még sokszor visszatér, obszcén változatban és metaforaként, utóbbi burkoltan helyettesíti azt amire mindenki gondol. Az olaszok Molière-jének is tisztelt szerző leszakad a comedia dell'arte hagyományáról (főleg a lelket mintegy kiiktató színészi játékkal szakít), jól konstruált szövege az emberi természettel telített, nevetséges gesztusokkal karikíroz gyarlóságot, gyengeséget, jellemhibát. A darabjában két család között kisebb csata tör ki egy szelet sült tök elfogadása miatt, szerelmi perpatvarok sorát indítva el. _dsc2689.jpgA főtéren csipkeverő asszonyok és férjhez menni vágyó lányok ugranak egymásnak szó szerint , a szellemes szócsata tettlegességig fajul. A rendező Kéri Kitty ötletessége itt villan először: a verekedést nem naturalista módon ábrázolja, hanem Vivaldi zenéjére látványos, lassított felvételnek látszó tánccal imitálja, amit a korabeli és a mai testbeszéd és mozgás keveredése tesz humorossá. Tetszik, ahogy a főhősnőt, Luciettát játszó Balsai Móni arcán vicces, trendi, csajos grimasz többször esetlen kung fu elemeket használva viaskodik, eszünkbe juttatva szereplését a távol-keleti hangulatú Rókatündér című filmben.

_dsc2567.jpgFontos szereplő Isodoro, a jegyző is (Rajkai Zoltán). Így beszél róla a rendezőnő egy interjúban: "Szerintem Goldoni saját magát írta meg ebben a szerepben. Ő maga is élt ebben a kis Velence melletti halászfaluban, ezért nagyon jól ismerte az ott élők mindennapjait, érzéseit. A kirekesztettség, féltékenység, vagy rosszindulat, az ármánykodás mindenhol megtalálható. Ennek ellenére – akárcsak Goldoni – én is hiszek abban, hogy az ember képes a változásra, nevelhető, és sok-sok bonyodalom után egyszer csak minden jóra fordul. Főleg ha van hozzá jó szándék is, amit Chioggiában Isidoro, a büntetőbírósági jegyző – kívülről jött emberként – képviselni próbál." De a jegyző korántsem makulátlan, kotnyeleskedik, fontoskodik, ráadásul hivatalában, ha finoman is, de állandóan csajozik vajon Goldoni ezekben a szokásaiban is hasonlított rá?

_dsc2687.jpgKedvenc részem is Isidorohoz kapcsolódik: mikor külön-külön meghallgatja a beidézett sértett nőket, mind megijed, hogy eskü alatt kell vallania, de pusztán az életkorukat akarják mindenáron eltitkolni. Egyéniségükhöz mérten, kifejezetten mókásan keresik a kiutat  köszönhetően a női rendezésnek. A hiúság fokozatainak ábrázolása pontos és találó, biztos vagyok benne, hogy egy férfirendezőnek nem ez lett volna a jutalomjelenete.

Toffolo szerepében Takács Géza is jól érzi magát, energikusan kétbalkezes játéka nevetésre ingerel.feher_bohoc7.jpg A faluban egyetlen ártatlan személyt találni csupán, a mindig tiszta fehér ruhát viselő Canocchia (Ágoston Péter), aki sütőtököt árul. Az egyszerű fiú a darab végére, egyre nehezebb vásári mutatványokat produkálva, tökre átlényegül: ő lesz a comedia dell'artéban is gyakran megjelenő Fehér Bohóc (fotó: Faluhelyi Fanni).
Nem ártatlan, nem is ártalmatlan, de nagyon szórakoztató figura Eperjes Károly Fortunatoja. A színész valamennyi jellegzetes "kellékét" kitűnően használja: érthetetlen, hadaró beszéd, kapkodó mozdulat, végtelenül buta arc, bávatag tekintet, ránézésre nulla IQ. Taps! "Víg kacajok, eleven tapsok lelkesítették át a XVIII. századi poéta kedves vígjátékát" – írja Kosztolányi Dezső Goldoni egyik előadásáról. Itt sem volt ez másként. _dsc2844.jpgHangulatos, szórakoztató, sodró, szemnek kellemes, Velencét és a tengert idéző díszlettel (még csordogáló szökőkút is van, úgyhogy senki se felejtse, hol a mosdó), közönségesen harsány színészi játék helyett kikacsintós, ugyanakkor vagy épp ezért vicces megoldásokkal, a hepiend alatt pedig igazi örömtánccal. Közeleg Halloween éjszakája, aki teheti, kérjen sült tököt a bohóctól.

 

(Fotók: Zsigmond László)

 

Isidoro, jegyző: Rajkai Zoltán

Toni, halászbárka-tulajdonos: Gáspár Tibor

Pasqua asszony, a felesége: Tóth Éva

Lucietta, Toni húga: Balsai Móni

Titta-Nane, halász: Gémes Antos

Fortunato, halász: Eperjes Károly

Libera asszony, a felesége: Juhász Róza

Orsetta, Libera húga: Soltész Bözse

Beppe, Toni öccse: Horváth Illés

Checca, Libera másik húga: Gáspár Kata

Toffolo, matróz: Takács Géza

Vicenzo, kereskedő: Fillár István

Altiszt: Rancsó Dezső

Szolga: Pavletits Béla

Canocchia: Ágoston Péter

 

Díszlet-jelmez: Berzsenyi Krisztina

Mozgás: Frank Róbert

 

Rendező: Kéri Kitty

Bemutató: 2015. október 16.

Pesti Magyar Színház

KISS, LOVE & THERAPY

Szex, szerelem, terápia (Sex, Love and Therapy)

18096.jpgFrancia nők dicsérete. Francia nő nem tud hibázni. Francia rendezők viszont nagyon is tudnak lapos, kiszámítható vígjátékot csinálni, bizonyíték rá az egyik kedvenc filmemet, a Vénusz szépségszalont/ Vénus beauté-t is jegyző Tonie Marshall és új rendezése, a Szex, szerelem, terápia/ Sex, Love and Therapy (Tu veux ou tu veux pas?). Mégsem beszélek le senkit, hogy megnézze, sőt! Sophie Marceau szexis mosolya, dögös szettjei és franciásan egzaltált karaktere, Judith simán megér másfél óra moziban csücsülést (az obligát popcorn viszont indokolt). Sokszor morfondírozom irigyen, mi lehet a francia nő titka, itt a blogon is szóba hoztam már, a film további támpontokat ad a megfejtéshez.

 

Judith-et kirúgják munkahelyéről, mert értékesítés közben minden férfiügyfelével kikezd, de nem marad sokáig munka nélkül egy megüresedett terapeuta-gyakornoki állásnak köszönhetően: pszichológuspár tagjaként kell segítenie magánéleti zsákutcákba került párokat. Igen, én is dolgoztam már férfiakkal párban mondja csücsörítve az állásinterjún. A feladatot remek érzékkel és érzékiséggel végzi, amire főnöke, egyben a terapeutapáros másik tagja, Lambert (Patrick Bruel) azonnal felfigyel. szandal.jpgIlletve, már ismeretlenül is figyelte őt a liftnél, pontosabban fekete ceruzaszoknyás fenekét, amint lehajolt, hogy kitört tűsarkú szandálját megigazítsa. (A kitört magas sarokról mindig beugrik a Mentos reklámja korunk talpraesett lányáról, akinek szintén leválik a cipősarka, mire kínjában bekap egy mentolos rágócukorkát, és rögvest eszébe jut a mentőötlet: letöri a másik sarkat is, majd vidáman tovatipeg újdonsült balerinacipőjében.) Egyébként a szandi nekem is kéne: szép, zöld, bokapántos, nem túl magas, nem alacsony, mint egy táncos cipő (ld. a képet) pont jó, és olyan franciás!

sophie_patrick.jpgVoulez-vous coucher avec moi? Lambert szintén szexfüggő, épp elvonón van, a sors fintoraként maga is csoportterápiára kényszerül, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon az egyéjszakás vagy még rövidebb kalandokkal. Ehhez teljes önmegtartóztatást fogad egy mosodás fickó előtt. Kerüli a kísértéseket, Judith szexmániás manővereit is nagy erőkkel veri vissza. Lambert: Szalad egy szem a harisnyáján! Judith: Mutatja Önnek az utat. Kész tehát a vígjáték-klisé, a visszájára fordított macska-egér játék, hogy a végén egymás karjaiba omoljanak. Hogy nem omlanak le a falak?! (Képen a párterapeuta pár, Patrick Bruel et Sophie Marceau.)

sophie-marceau-575693174.jpgA filmet a csúcspont menti meg, amikor Judith képzelete nem a szokásos pasivetkőztetős jeleneteit vetíti elénk, hanem állatjelmezben láttatja a férfiakat egy bárban, ahol szomorúan elegyedik szóba egy, a francia moziban már megszokott, szimpatikus, megmondóemberként beugró öregúrral. Másfelől Mademoiselle Marceau-nak tökéletesen áll ez a szerep. Még mindig bomba az alakja, haja kacéran arcába hull, száját utánozhatatlanul tudja biggyeszteni, az utcán pedig úgy vonul, hogy nem lehet nem utána bámulni  – igazi femme fatale

NAGYON KIS OSCART A BIRDMANNEK!

Sokan beszélnek az idei Oscar-díjas filmről. Már a díjátadás előtt téma volt, mekkora dobás egy anti-szuperhősös mozit csinálni. Most pedig még inkább témázgat mindenki: megérdemelte, nem érdemelte, lehet szeretni, nem lehet, művészi, nem az, koppintás vagy sem megoszlanak a vélemények. Ezért is lettem különösképp kíváncsi rá. Na, meg a fenti fotó miatt (forrás: hbowatch.com).

Erős kezdés az igényes főcím feliratozásnak, a dobzenének és az első képkockáknak köszönhetően. Egy meditáló pózban lebegő, fehér alsógatyás, jógiszerű férfit látunk hátulról, hozzá belső párbeszédet hallunk. Mondhatnánk, Én és Énke, de Énke cseppet sem aranyos, irtó mély, félelmetes hangja van, gyanítom, ő a Bird.

Gyorsan megyünk bele, örvényszerűen húz be, ám egyelőre nem áll össze: fura belsőszöveg, szokatlan díszlet, hirtelen több szereplő is feltűnik a színen, de nem értjük a párbeszédet. Aztán egyre tisztul: egy színház kulisszái mögött járunk a Broadway-n, a párbeszéd egy készülő darabhoz tartozik és a valaha hatalmas kasszasikert hozó Birdman-trilógia főhőse belülről kísért. Nincs megállás, semmi vágás, repülünk tovább: próbáljuk követni, mi a valóság, mi a színház, filmszínház. Végig keveredik ez a három világ, remekül ki van találva. Betalál. Bennfentesként kavargunk a színpadi próbán, belesünk az öltözőbe, szem- és fültanúi vagyunk emberi drámáknak, ráadásul igaziaknak és megrendezetteknek egyaránt. Nem igazán érezzük, hol húzódik a határ. Illetve egy hiba folytán mégis kicsit kilóg a lóláb. Raymond Carver színdarabjának jelenete kiragadva a környezetéből közhelyes, sekélyes, rossz. Pedig kortárs értelmiségi gyöngyszem akarna lenni, a rendező mégsem foglalkozott azzal, hogyan hat a részlet ismételgetése a színésznek maszkírozott színészeitől. Kár érte, az amúgy jól felépített, helyenként kifejezetten ötletes film itt nekem megfeneklik. Mert kreativitásban nincs hiány. Kitűnő a sodrás, az átmenetek teljes mellőzése, filmzenének szuper a dobszóló, mely a lényeges jelenetekben átütő, a csúcspontnál pedig még a dobos is feltűnik (ez a kedvencem). Nagyon jól játszik az őrült, levitézlett, ám sikerre törő Raggan főszerepében Michael Keaton, ahogyan riválisa, a fiatal, öntelt, mégis szerethető Mike, Edward Norton is nagyot alakít. Közepes az elvonóról jött, lelkileg sérült és közönyös (vagy mégsem) Sam, Emma Stone, akinek legfőbb érdeme, hogy élethűen alakítja napjaink önbizalomhiányát unott arcú maszk mögé rejtő huszonévesét. A többiek viszont eléggé sematikusak, elnagyoltak, nem alkotnak nagyot.

Raggan még mindig szuperhősnek érzi magát, civilben is telepatikusan mozgat tárgyakat, lebegni és repülni is tud, mint a madár. Holott saját életét sem képes irányítani (csapni való férj és apa), nem hogy másokat megmenteni. Egyébként a hősködés során sem vagyunk tisztában, mi a valós, mi a kitalált. A vége felé egyértelműbb a helyzet, egyre több időt töltünk az álomvilágban: testet ölt Birdman, valamint szórványos látványos akciójelenetek színesítik az amúgy szürke hátteret. Tovább fokozza a megtévesztő kettősséget, hogy elhangzanak létező személyek nevei, pl. George Clooney vagy az író, Raymond Carver. Arról nem beszélve, mennyire teli találat, hogy Keaton az életben is játszott szuperhőst, a legelső, kultikussá lett Batmant! Sajnos azonban helyenként túlragozott a történet. Jó példa, hogy nem elég a rettegett királycsináló kritikusnő színpadias távozása a nézőtérről a bemutatón ami jól láthatóan fejezi ki, hogy előítéletei ellenére, mégis megtetszett neki a színdarab, amit nem bír elviselni , hanem még jobban szájba van rágva a másnapi újságban lehozott ömlengő kritika felolvasásával. És hát a koppintás. Láttam és szerettem Darren Aronofsky Fekete Hattyúját (Black Swan), egyetértek azon hangokkal, akik hasonlóságot fedeznek fel a két film között: a másik én fekete madárjelmezben, az öngyilkosságok, a művésziesre törekvés stb.  de nekem a balettos jobban bejött. Túl hosszúnak is bizonyul a két órás mozi, félórát simán le lehetne hagyni.

Látszólag mintha lehúztam volna a Birdmant, valójában magas volt a mérce az Oscar miatt. Tetszett, de csak egy nagyon kis szobrot érdemelt volna, szerintem. "A thing is a thing, not what is said of that thing." "A dolog maga a dolog és nem az, amit mondanak róla." (Ezt az idézetet vésték Raymond Carver sírjára és ez van kitéve Raggan öltözőjében is.)

(Birdman - The Unexpected Virtue of Ignorance/ A mellőzés meglepő ereje, rendezte: Alejandro González Inárritu)

"THE KISS MY LOVER BRINGS"

Egy nehéz nap éjszakája (A Hard Day's Night)

beatles_emlekest.JPG50 éves az A Hard Day's Night/ Egy nehéz nap éjszakája című kultikus Beatles-film. Még nem láttam. Ezen a barátnőm hat éves kisfia  rökönyödik meg legjobban, mert ő már kívülről tudja a szövegét. Én is csodálkozom.

Vetítés előtt a The Blackbirds emlékzenekar élőben játszik párat a film slágerei közül (a képen, helyszín: Uránia). Paul McCartney-t alakító vezetőjük megjegyzi, nagy megtiszteltetés, hogy a Beatles előzenekaraként léphetnek fel. Az And I Love Her elejétől becsukom szememet, elképzelem a 60-as évek nyugati fiatalságát, a "nagy generációt", őrülten, szabadon, formabontón működnek a hangok, ott vagyok. Liverpool, 1964. A fiúk hülyéskedve, a sikítozó rajongólányokat kicselezve rohannak a pályaudvarra, hogy elérjék a londoni vonatot, és kezdetét vegye egy szédületes nap Paul kicsit bolond nagypapájával terhelten, a törvényt is áthágva.

the_beatles.jpgAngol humor. Akkoriban. Fiúzenekarral. Abszurd. Jó! A poénok ülnek. Én szintén. Már az első, fülbemászó, címadó dal alatt kikerekedett szemekkel  fókuszálok, le vagyok véve a lábamról. Helyes, egyetemistáknak beillő, értelmiségi eleganciával öltözködő, ökörködő srácok, ma is hatnak. Hipszterek, csak jobbak, mint a mostaniak: nem gagyik, nem műmájerek, hitelesek és tehetségesek. Kezdem érteni, mit ettek a csajok John Lennonon (eddig csak fotókon láttam, kicsit másként, a későbbi időkből, Yoko Ono-val az oldalán). Észreveszem a karizmát, amivel helyenként Paul kisfiús jóképűségét is túlszárnyalja, de a két kevésbé sztárolt tagnak, George Harrisonnak és Ringo Starrnak is érezhető a kisugárzása.

Szerencsére feliratos. Jobban átüt az egyéniség, plusz nincs éles váltás próza és dal között. Valahol középen ránézek a két üléssel arrébb lévő kisfiúra. Még nem ismeri a betűket, mégsem unatkozik, ellenkezőleg, feszülten figyel, szájával némán formálja a szinkronizált szavakat az egyik párbeszédnél. Tényleg fejből tudja. Ha jobban megnézem, a haja is gombára van vágva.

Vajon a Beatles, ha egyike lenne korunk feltörekvő, tehetségkutatókon szocializálódott együtteseinek, ugyanúgy kitűnne?

"She loves you, yeah, yeah, yeah."

KIS TÁRSULAT ÓRIÁSI SIKERE

Hazai színházi társulat, nagyon kilóg a sorból: ugyanaz a szerző, ugyanaz a rendező, ugyanaz játszik is (persze nem monodrámákban) és a trupp neve szintén az övé. Aki ismeri, már kitalálta: Pintér Béla és Társulata. Minap láttam új darabjukat, a nagy sikerrel futó Titkainkat itt az alkalom hát, hogy végre posztoljak a szerintem legjobb mai magyar színházról. Mi a manó? kérdezheti, aki nem ismeri.

Nem "saját" kőszínházban játszanak, de a Budapesti Műegyetemen található Szkéné Színház befogadta őket, időnként pedig előfordulnak az Átrium Filmszínházban, aki viszont nem jár a fővárosban, valamelyik vidéki vendégszereplésüket is kifoghatja. Én eddig csak a Szkénében láttam előadásukat. A tekintélyes K épületben egy régi, kétszemélyes liftbe préselődve lehet feljutni a 2. emeletre. Egy iskolai büfére emlékeztető, és talán napközben akként működő előtérben van a gyülekező, ahova megéri időben megérkezni, mert érkezési sorrendben lehet bemenni a terembe. A hömpölygés után, gyorsan kell lecsapni a legtutibb helyek egyikére (az 1. sorban támla nélküli székek vannak, kvázi pótsorként, a hátsókban pedig nehezebben hallani). Minden alkalommal telt ház, a nézőtér tele pótszékekkel, földön ülőkkel, csilláron csüngőkkel, a nézők vegyesek: szakmunkástól értelmiségi celebig, középkorú házaspároktól trendi csajtársaságig, darkos gothoktól bölcsész párokig. Egyesek fanatikus rajongókként jól kitapintható keménymagot képeznek és majdhogynem estéről estére visszatérnek, mások visszafogottabbak, "csak" minden új színdarabjukra kíváncsiak, sokan közülük rendszeresen hoznak még egy embert. Welcome to Pintér Béla's world!

A darabok napjaink problémáit dolgozzák fel, egyszerre drámaian és humorosan, sosem szokványosan vagy unalmasan. Igazi kortárs színház, nem csak elnevezésében: stílusos, izgalmas, friss, nem pedig öncélú, sikoltozós, meztelenül rohangálós ahogy a modern drámákat manapság beskatulyázzák, joggal teszem hozzá. És véresen aktuális. Pintérék a próza mellet számos előadóművészeti formával operálnak, például leghíresebb produkciójukban, a Parasztoperában az opera műfajával, míg a Titkainkban a népdal és a néptánc keveredik a gagyi popzenével. Szocialista Magyarország, egy műnépies táncház szütyős-kucsmás-hosszúszoknyás tagjai, mindez pedofíliával súlyosbítva. A téma cseppet sem vonzó, az előadás alatt azonban mégsem feszengünk, épp ellenkezőleg, sokszor nevetünk, mulatunk (a képen egy vicces jelenet, amikor egy retro presszóban, jaffák és márkák felett a férfi aki egyébként nem más, mint Pintér Béla , humoros párbeszédben mutatja be okostojás gyerekét a megfelelési kényszerrel küzdő új barátnőjének. A másik két szereplő balról jobbra: Stefanovics Angéla és Szamosi Zsófia. A háttérben óriás magnószalag forog az elmúlt korszak szimbolikus tárgyaként, hol besúgók titkos hangfelvételeit rögzíti, hol a korabeli slágerlista zenéit játssza.) A történet a Kádár-rendszer kádereiről, ügynökeiről és azok környezetéről szól, arról, ahogy az élet bedarál minden kiszolgáltatott szereplőt. Az orsós magnó meg csak forog, csak forog, forog...mint a mókuskerék, fenn a fán.

A színészek kitűnőek, hatásosak és hitelesek. Szamosi Zsófia el is vitte a legjobb női főszereplőnek járó díjat a 2011-es POSZT-ról. (Amúgy kész csoda, hogy abban az éveben a Szutyok című előadásuk bekerült, mert rendesen szinte csak klasszikus kőszínházas produkciók versenyezhetnek.) A Titkainkban szintén remekel a színésznő, ahogy félelmetesen jól csinálja a kislányt alakító, alacsony termetű Enyedi Éva is, a Pánczél (= Aczél) elvtársat élethűen kikarikírozó Csákányi Eszter pedig egyenesen brillírozik, de Stefanovics Angéla is remekül hozza okostóni Ferikét, legjobb jelenetében mégis a korszak kultikus előadóművészét, a Kontroll Csoport provokatív énekesnőjét, Bárdos-Deák Ágnest jeleníti meg egy emlékezetes pillanatra. A végére hagytam Pintér Bélát, aki úgy jó, ahogy van. Mesteri darabok, mesteri rendezés és játék. Általában ugyan mellékszerepeket oszt magára, de tutira nagyot szól alakítása, ahogy most a 70-es évek lepukkant értelmiségijeként is nagy durranás volt. Összességében nálam a Titkaink csúcskategória, mondhatnám, top secret*. Legalább egy Pintér Bélát látni kell az életben.

(Repertoárjukban szinte mindegyik eddigi darabjuk megtalálható, az én kedvencem a Kaisers TV Ungarn.)

*Top secret: Amerikai-angol akció-vígjáték, ami beszivárgott a vasfüggönyön keresztül. 

Update: A Titkaink megkapta a Színikritikusok Díját, mint a legjobb új magyar dráma és a legjobb előadás 2014-ben.

JÓ FILM, KISSÉ FÉLREVEZETŐ CÍMMEL

Grand Hotel Budapest

grand_hotel_budapest_1401816121.JPG_1280x960

Mikor először kiszúrtam messziről a film plakátját a pesti utcán, a habcsókos, mégis ízléses stílusból valahogy sejtettem, hogy nem magyar, viszont azt gondoltam, de jó, biztos a Gellért Szállóban játszódik logikusan mi másért Grand Budapest Hotel a címe? A külföldiek imádják a hazai fürdőhelyeket, patinás szállodánk pedig méltó színhely lenne. (A kép érdekessége, hogy a plakátot a híres párizsi Gaumont mozi utcafrontjánál fotóztam, büszkén állapítva meg, hogy a világ közepe most Budapest.) Tévedtem. Nem magyarországi, hanem egy fiktív országbeli, de Kelet-közép-európai szálloda adja a hátteret a két világháború közt játszódó cselekményhez, ráadásul aprólékosan, részletgazdagon kidolgozva.

Két szállodaigazgató együtt átélt megpróbáltatásainak és kialakuló barátságának története: az egyik a hotel fénykorának világhírű igazgatója, Gustave H. (Ralph Fiennes), a másik egy arab fiú, Zero Mustafa (Tony Revolori), aki akkor boyként dolgozik, és kábé húsz év múlva átveszi majd a stafétát. Fényes karrierjének hajmeresztő történetét a kommunista évek második felében, öregemberként meséli el egy a szállodában megszállt és a málló falak közül itt-ott még kivillanó patinából ihletet merítő írónak (Jude Law).

Gustave szuper elegánsan és gálánsan bánik vendégeivel, főleg a gazdag és szőke hölgyekkel, akiknek alkalmi ágyaiba szívesen befekszik, legyenek akármilyen korúak. Ezt teszi egy matrónával, Madame D.-vel (Tilda Swinton) is, aki nemsokára elhalálozik, ráhagyva egy nagyon nagy értékű festményt, amit a grófnő fia, Dimitri (Adrien Brody) egy rémisztő verőember, Joplnig (Willem Dafoe) segédletével bármi áron meg akar kaparintani. A hagyatékkezeléssel megbízott ügyvéd, Vilmos Kovacs (Jeff Goldblum) neve magyar vonatkozású: a két Amerikába 56-ban kivándorolt majd világhírűvé lett operatőrünk, Kovács László és Zsigmond Vilmos neveinek összevonásából született, ráadásul október 23-án hal meg. A rendkívül pörgős, börleszk-szerű történet térségünk vérzivataros időszakáról mutat groteszk tükörképet. Gustave-ot többször megverik, üldözik, majd börtönbe vetik egy agilis, folyton felbukkanó német katona, Henckles (Edward Norton) hathatós segítségével, ahonnan a film legviccesebb jeleneteiben szökik meg. Megnyerő, szolgálatkész modorával sikerül elérnie a sittes bandafőnöknél, Ludwignál (Harvey Keitel), hogy bevegye télakjukba*. Úgy osztja az ételeket, mintha legalábbis a Ritzben szolgálna fel: "Ajánlhatnék Önöknek egy tányérnyi kását?" Még exkluzív beszállító cukrászdája, a Mendl's rózsaszín álomsüteményeiből is juttat, amibe Zero szerelme, Agatha (Saoirse Ronan) belesüti a szökéshez szükséges szerszámokat.

Továbbá feltűnik Owen Wilson és Bill Murray is csak kapkodom a fejem, ennyi "A kategóriás" hollywoodi színésznagyság láttán, akiknek csak nyúlfarknyi szerep jut, a két barátot kivéve. De ez nem zavaró, pont jó, fokozza a ritmust és persze a várakozást, hogy kinek a jelenete lesz a következő jutalomjáték. Viccesre veszik a figurát, ám a háborús, később a dekadens történelmi háttér miatt mégsem vidám, amit kihangsúlyoz a keretes szerkezetet adó temetői szín. Egyébként, noha sem a kor, sem a hely nem konkrét, azért egyértelmű utalásokból jól lehet azonosítani.

Az alkotás csupa méltató kritikát kapott a rendezésre és a színészi játékra egyaránt, viszont nekem mindezt felülmúlta a mindent betöltő szimmetria. Nemcsak a díszlet volt mértanilag pontos (lásd plakát), de a jelmezek és a jelenetek is precíz harmóniát árasztottak, kedvenc fraktál-elméletemet juttatva eszembe, amiért hálás köszönet.

(Rendező: Wes Anderson)

*télak: Szökést jelent a rabok között. Henri Charrière Pillangó című regényének magyar fordításából került át a köztudatba.

Update: A film megnyerte a vígjáték kategóriát a Golden Globe-on.

Az Oscar gáláról elhozta a legjobb jelmez- és látványtervezésnek, sminknek és filmzenének járó díjakat. 

JÓ KIS NŐ

A nő (Her)

no.jpgMikor megláttam a moziműsorban, hogy A nő (Her), arra gondoltam, milyen nagyképű cím. Mert igaz, hogy egy magát ügyesen sztároló pszichiáter már megírta (+A férfi), de ő, ugye "bevállalós". Kíváncsi nő lettem.

Hi-tech, ameddig a szem ellát, mégsem egészen sci-fi. Inkább romantikus-szerelmes, aminek hátteréhez kicsit továbbfantáziálták a mai technikát. Végig marad az egyensúly, pont jó az arány: a szépen letisztult, formatervezett, modern, halk és személytelen nagyvárost ellenpontozza Theodore (Joaquin Phoenix), a szerethető, érzelmes, suta, de férfias főhős, aki szerelmi csalódástól szenved. Együttérző nő vagyok.

Ahogyan az az intelligens operációs rendszer is, amit magányában megvásárol. A csavar az, hogy nem amit, hanem kiderül, akit. Mert egy személyiségi teszt és egy számítógépes adatgyűjtés után, alkalmazkodva a tulajdonos igényeihez, női hangon, Samantha néven életre kel a program, és végtelen türelemmel, segítőkészséggel, ahogy a matematikában meg van írva, társául szegődik Theodore-nak. Hamar egy hullámhosszra jutnak, idővel egyre intimebb kapcsolat alakul köztük. Szerelmes nő vagyok.

Azonban a viszony egyoldalú, hiszen Samantha nem valódi, és ennek a ténynek mi nézők, folyamatosan tudatában vagyunk. Nagyon érdekes, hogyan reagálunk: drukkolunk, közben borzongunk is, várjuk a csodát, de tudjuk, hogy reménytelen. A férfi kivirul, főleg miután coming out módjára felfedi titkát barátai előtt, akik a "nőt" is maguk közé fogadják. Barátnő lettem.

Hogyan tovább? Nem csak a főszereplő érzelmi élete fejlődik, de a program is egyre bonyolultabbá válik... A szerelem ereje mutatkozik meg, ami a bensőből fakadóan magányos történés, akár egy gép is elég lehet az illúzióhoz. Fura mód, ez a lávsztori a magányról szól, ám közben korántsem szomorú. Inkább kellemesen álomszerű, puha pasztell piros. Jó film, jó cím.

(A képen Scarlett Johansson, akinek szexi hangja nélkül Samantha nem lenne az a nő, aki.

Rendező: Spike Jonze)

Update: A film megkapta a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscart. 

SZÍNDARAB, MELYNEK KISSÉ FÉLREVEZETŐ A CÍME

Makszim Gorkij: Fényevők (Katona József Színház)

fenyevok_1392895270.jpg_943x588

A Fényevők címéről egy őrült szektára asszociáltam, ezért eléggé gyanakodva indultam a Katonába. A nézőtéren a premierek állandó közönsége: színészek, újságírók, írók, esztéták, filozófusok, kritikusok, kulturális tényezők - értelmiségiek. A rendező középtájt támasztva a falat, leplezetlenül stírölte a nézőket. 

Már a díszlet gyanút keltett, semmi szektás nem volt benne. Szobabelső a hetvenes-nyolcvanas évek stíljében, olajzöld fotelágy, mustársárga székek és egy intarziás dohányzóasztal, amiket talán a Domus-ból szereztek. A teraszról besütő erős (nap)fény ráirányította figyelmemet a részletekre. A jelmezek is hozták a fílinget, rikító színek, minták egymásra halmozva, műszálas anyag és szakmunkás szerelés. Viszont a színészek játéka teljesen mai volt. 

Pár nappal később a Friderikusz műsorban a rendező elmondta, azért használt retro dekorációt, mert fiatalságának közegében otthonosabban mozog. Ráadásul a mű sem kortárs, Gorkij 1905-ben írta meg A nap gyermekei címmel, de A nap fiainak is fordították. A kettő közül bármelyik találóbb lett volna. Minden bizonnyal a marketing lehet ludas a dologban.

A Fényevőknek annyi köze van a fényevéshez, hogy a felvilágosult értelmiség áll a középpontban, akik szelleme kvázi a fényből táplálkozik. Egy szórakozott professzor és intellektüel felesége életébe pillanthatunk bele, akik körül a nép egyszerű fiai tengődnek vakvágányon. Amíg a házaspár művészettel és tudománnyal foglalatoskodik, a világ jobbításáról vitatkozik, és a fényben szerelmi szálak szövődnek, addig a sötétségben kétkezi munkások dohognak, konspirálnak, a végén fellázadnak és megostromolják tudósék házát. Az értelmiség szellemi lángolása áll szemben a valódi lángokkal.

Azoknak ajánlom, akik nyitottak az értelmiségi lét társadalmi kérdéseire, akik szeretik az iróniát jól alkalmazó előadást, és akiknek rövid a kabátjuk, mert a ruhatár puritán szekrénykéibe nem fér bele a hosszú télikabát. 

(A képen a Katona József Színház Fényevők című színdarabjának egy részlete. Rendező: Ascher Tamás)

Update: A darabot beválogatták a POSZT versenyprogramjába.

Két kategóriában is nyert: a legjobb rendezés díját Ascher Tamás, a legjobb női mellékszereplőét Jordán Adél vehette át.

SZÍNHÁZI KISKÁTÉ

ciganyok_1392545635.jpg_800x533

Elsőnek van a ruha. Miben menjünk színházba? Mikor életemben először prömierre (így kell ejteni színházi körökben) készülődtem, már egy héttel előre, hosszas válogatás után megvettem az alkalomhoz illő darabot, egy hosszú ujjú feketét, strasszból kirakott virággal az egyik vállán. A ruhatárban kiderült, vállalhatatlan. Ő: "Te meg miben vagy?" Nyilván arra utalt, hogy a feltűnősködés a Katonában, az értelmiségi nézők közt, nem divat.  Én: "De szombat este egy belvárosi színházban vagyunk, ráadásul premieren!" Egész este alig bírtam magam kitakarni, még a sötét nézőtéren is világítottam.

Másodiknak van a leülés. Majdnem lekéstük a kezdést, de a mobilok kikapcsolására felhívó bejátszáskor sikerült beesnünk a nézőtérre, ahol sornyi embernek kellett felállnia, hogy be tudjunk menni a helyünkre. Ő: "Rosszul jöttél be." Én: "Mármint miért?" Ő: "Mert arccal a másik felé fordulva illik, nem pedig feneket mutatva." Én: "Jöjjek be még egyszer?"

Harmadiknak van a szünet. Odafurakodtunk az egyik író ismerőshöz, aki népszerűségi gyűrűjéből próbált menekülni. Átsegítettük egy félreeső helyre, ahol megjegyeztem az eddig látottakról, hogy nem egy nagy szám. Azt mondja, szerinte se, pedig ő írta ezt a felvonást.

Utolsónak van az ünneplés. A bemutató után bementünk a művészbejárón a színpad mögé. Teljesen elvarázsolt az álomporos backstage, még a szagok is mesébe illőek. Addig mentünk-mendegéltünk, míg egy kerek büfé szélén nem találtuk magunkat. Ott aztán volt nagy dínom-dánom, pezsgős koccintás, négyszögletű óriástorta, zene, tánc. A helyes színésznő, Pelsőczy Réka odaszólt nekem, hogy tetszik neki a ruhám. 

(A kép a Katona József Színház Cigányok című előadásán készült.) 

KISFILMEK A NAGYVILÁGBÓL

antoine_colette_1391170639.jpg_350x209

Baráti társaságban ülök, mindenki író rajtam kívül. Filmről beszélgetünk. A némafilmeseknél kezdjük. Író1 szerint a régi filmek írtóra avulnak, szinte csak Buster Keaton Generálisa kivétel. Mire Író2 nagyot ugrik, mármint az időben, és újságolja, a Breaking Bad sorozat neki most a csúcs. Ehhez én is hozzászólok, mert a mai sorikban legalább otthon vagyok, hogy aha, Totál szívás, ismerem, mármint a címét, de a drogos téma visszatart, én A célszemélyt nézem...Író3 hangjára azonban elhalkulok, aki az európai új hullám felé navigálja a társaságot azzal a megjegyzésével, hogy a Nagyítás márpedig mai szemmel is nagyszerű mű. Író1 ezzel vitatkozik, mert jó jó, Antonioni, de akkor már inkább Zabriskie Point. Ezzel Író3 nem ért egyet. Nekem meg beugranak a francia szak véget nem érő filmklubos vetítései, Truffaut-val az élen. Be is mondom, hogy ha már az új hullámot vesszük, Jules et Jim nekem a favorit, kábé a közepétől. Na erre bekerülök a játékba. Antoine et Colette-tel (fenti kép) rám licitálnak. Majd pótolom, mondom. Író2 újra előhozza a Breaking Bad-et, hogy ő oda-vissza van tőle, nézzük meg, mert különben. Író4 viszont bölcs hallgatását váratlanul megtörve kijelenti, technikai fejlődés ide vagy oda, ő csakis a fekete-fehér mozikban hisz, sorozatok terén meg a Twin Peaks-nél megállt, mondhat neki Író2 bármit a szívásról, és itt akkor következett egy kis merengés a fiatalkori füves cigikről, de nem sokáig, mert David Lynch vízióinak megtárgyalása égetőbb téma. Konkrétan az a kérdés, hogy a zseniális rendező vajon ironizál vagy komolyan gondolja. Szerintem véresen komoly, ám Író4 úgy véli, jelenetekkel alátámasztva, hogy az amerikai álom kifigurázása a mókázás egyértelmű bizonyítéka. Író2 kicsit a pártomat fogja, de aztán hamar visszapattan a Totál szívás kémia tanárához, aki annyira ott van, hogy. Még a végére marad egy kis Lynch-elés, majd békésen feloszlik a csoport, mert nemsokára kezdődik a Heti Hetes.