Kiss Annamária

MY LITTLE WALHALLA


AZ ASCHER-ÜGY

Az ügy bemutatója a Katonában

2019. február 01. - Kissancsa

A nálunk nem túl ismert orosz írónak az ismertetők szerint nem igazán fordulatos darabját tűzte műsorára a budapesti Katona József Színház, a karácsonyi időszakra időzítve a bemutatót. Ideje megjegyeznünk Alexandr Vasziljevics Szuhovo-Kobilin nevét, továbbá egyszer s mindenkorra belenyugodni, hogy nem feltétlen kell eseménydús epizódokban bővelkednie vagy kimondottan a mához kapcsolódnia egy előadásnak ahhoz, hogy jól szórakozzunk. Ascher Tamás rendezésében Az ügy több mint szórakoztató – hiába vetik föl többen kritikájukban, hogy kinek az ügye.

az_ugy.jpgSzuhovo-Kobilin három, lazán összefüggő drámát írt, a középsőt láttuk. A másik kettő: Krecsinszkij házassága, Tarelkin halála (utóbbit az Örkény Színház is játszotta). Hogy jobban össze legyen kötve a trilógia – a művek külön-külön is játszhatók –, a Katona színlapja idézi Krecsinszkij egyik levelének idevágó részét. „Korrupció sokféle van: létezik a falusias, hogy ne mondjam háztáji, már-már bukolikus korrupció, főleg természetben fizetik, s mint ilyen, jóformán nem is számít korrupciónak. Van aztán a kispályás megvesztegetés, ahol a csúszópénz származhat üzleti haszonból, vállalkozói nyereségből, örökségből, szóval, gyakorlatilag bármilyen szerzeményből.” Szerző személyes indíttatásból írta darabját: párizsi szeretőjét holtan találták, az idegenkezűség gyanúja miatt hét éven át vegzálták, alig tudta elkerülni a büntetést. A történet középpontjában a hivatal útvesztőjében bolyongó kisember, Muromszkij, a háttérben mindvégig a korrupció, az ingerküszöbünkhöz képest alacsony szinten, a „mutyizást” is alig elérve. Az alkotók célja talán nem a jelen helyzetre reflektálás, mint inkább az orosz drámairodalomban rejlő lehetőségek minél izgalmasabb kiaknázása. Menet közben a csehovi nihil is eszünkbe jut, találóan, nem tolakodón megidézve a klasszikust (például, ahogy a család, barát és intéző otthon semmitmondón, csésze teával a kézben tereferélnek).  Az apa a főhős, aki lánya erkölcsi feddhetetlenségét próbálja megvédeni: de nem a sztoriban merülünk nyakig, vannak kifejező karakterek, remek színészi teljesítmények, ötletes rendezői megoldások, érthető és eltalált párbeszédek, show-szerű elemek.

Muromszkij középkorú, az orosz középosztálybeli tisztes polgár archetípusa. Módosságáról árulkodik háza, pocakossága és – a történet elején – öntudatossága. Ám vagyona nem sokra elég, némi kenőpénzre azért igen, de a hatalmi gépezetet így sem állíthatja meg. Egy Mészáros Máté járhatott Szuhovo-Kobilin eszében, mikor a művet papírra vetette, a Katonánál vendégeskedő színész hiba nélkül hozza a komikusan festő, pillanatok alatt agyvérzésig hergelhető köpcös földbirtokos figuráját. Közben meg drámai, ahogy egyetlen becsületes emberként vonul végig a jeleneteken, keservesen mulatságos perceket okozva.

azugy_ea_horvathjudit.jpgA herceg (Takátsy Péter) kellemes megjelenésű, előkelő. Magassarkújának talpa tűzpiros, szobája kárpitja mókásan visszaköszön rajta. Kegyes, nem túl lelkiismeretes, jó is, de nem annyira: van lelke, viszont nincs elég hatalma az országban bebetonozott szövevényes visszaélésekkel szemben. Nem szakad bele az ügyintézésekbe, inkább reprezentál, fényűző életet él. Bányai Kelemen Barnát nemrég igazolta le a színház; sikerült a bemutatkozás. Tarelkin hiába van jelen az előadás egészében, szerepét ehhez képest súlytalannak érezni. Eltalálja a kellő súlyt, hogy mennyire domináljon karaktere a színpadon. Nem pocakos, nagyravágyó ficsúr (yuppie) amolyan simulékony figura. Bányai légies és szürke, ami illik ahhoz, hogy ő egy hatósági személy (személytelen). Fekete Ernő nagyszerűen mutatja a középvezetők összes negatív kliséjét: Varravin fásult, kompenzatórikus, behódoló, saját pecsenyéjét sütögető kisstílű hivatalnok, haját is a sztereotípiának megfelelően, zsírosan hagyva féloldalasra lapítva hordja. Plusz szemüveg. Mindenki szemüveges a hivatalban, mi több, minden irodista egyformán néz ki, a nadrágszárak is mind idétlenül rövidek. Bezerédi Zoltán mint Ivan Szidorov intéző földhözragadt és ragaszkodó. A kisebb szerepekben is magas a színvonal. Pelsőczy Rékánál élethűbb földbirtokos feleséget nehéz elképzelni, minden mozdulata, mozzanata ingerlő, a legviccesebb mégis Rajkai Zoltán Zsivece. A minőségellenőrt hitleri gesztusokkal turbózza, többször nevetünk rajta. Van némi pikantériája az (orosz) önkényuralmi rendszerben épp Hitlert megidézni, ráadásul nem erőltetetten.

az_ugy_horvathjudit.jpgAz előadás a szomorú történet ellenére is könnyed, erre játszik rá az egyszerű, szomorkás musical-szerű betétdal, az uniformitás látványos, vissza-visszatérő koreográfiája (bár sok hasonló táncot láttunk már, ez itt jól időzítve és mértékkel előadva betalál), az elrajzolt karakterek, a kidolgozott párbeszédek. Radnai Annamária fordításában a szöveg friss, tűpontos, követhető és távolságtartó, erősíti a rendezői elképzeléseket. Adná magát, hogy Az ügy a korrupció témájával és mai nyelvezetével életünk groteszk tükörképe legyen, mégis dicsérendő, hogy meg sincs kísérelve direkt reflektálni. Inkább a teátrum másik funkciója van játékba hozva: a napi gondoktól való eltávolítás, jelezve, hogy a sorok közti üzengetés, rendszerkritizálás túlhajtása már kontraproduktív. Az előadás kihagyott ziccerei elgondolkodtatnak, és ez több, mint amit remélhettünk.

Rendezői koncepció a távolságtartás érzékeltetése, ami nemcsak az elegáns szövegen üt át, megjelenik a hivatali egyformaságban, a szándékoltan nem mély karakterekben és a díszletben-jelmezben is. Unalmas, szürke egyenöltöny, a magasabb pozíciókban egyre drágább kivitelben, a nagypapaszerelés (Muromszkij) megmosolyogtató, a nők ruhája vénkisasszonyos, Atujeváé eltúlzottan ronda is – a jelmez valamennyiüknél ráerősít a jellemre, jelezve, hogy elnagyolt jellem-mintákat látunk. A szobabelsők annyira ízléstelenek, hogy már-már kellemesek, hangulatosak; andalító retro érzés keveredik borzongással. A produkció meglepően új élményt nyújt, a Katonánál megszokott nívón. A rendező folyamatosan mértéket tart, ám leginkább az lelkesít, ahogy az orosz drámairodalom hazai porondon, a kornak megfelelően, de a hagyományos keserédes módon újfent ámulatba ejt.   

 

Alexandr Szuhovo-Kobilin: Az ügy – avagy Normális Eljárás

Fordító és dramaturg: Radnai Annamária

 

Herceg: Takátsy Péter

Muromszkij: Mészáros Máté

Varravin: Fekete Ernő

Tarelkin: Bányai Kelemen Barna

Lidocska: Rujder Vivien

Atyujeva: Pelsőczy Réka

Nyelkin: Borsi-Balogh Máté

Ivan Szidorov: Bezerédi Zoltán

Zsivec: Rajkai Zoltán

Paramonov: Baki Dániel

Tyiska: Samudovszky Adrián

Csibiszov: Rohonyi Barnabás

Silo: Major Erik

Ibiszov: Lengyel Benjámin

Schmerz: Frölich Kristóf

Omega: Váradi Gergely

 

Dalok: Radnai Annamária és Dargay Marcell

Zene: Dargay Marcell

Díszlet: Izsák Lili

Jelmez: Szakács Györgyi

 

Rendező: Ascher Tamás

Bemutató: 2018. december 19.

Katona József Színház

 

Fotó: Horváth Judit

Meccset játszva

Ivan Viripajev Illúziók című darabja a Rózsavölgyi Szalonban

Ezt a tavasszal a Prae-n megjelent színházi ajánlót főleg kedves barátnőm, Gergely Beatrix kiváló fotói miatt osztom meg a blogon.

toth_ildiko_debreczeny_csaba_varga_maria.jpgIvan Viripajevtől a Részegek című darab a Nemzeti Színházban több mint furcsa. Profizmus, tehetség, de mintha valamiféle trendi szektás találkozón vettem volna részt, ahol suba alatt a lelkemre pályáznak. Még a nézők is csupa egyformán hitgyülisnek kinéző, jól fésült fiatalok voltak: ha a kifigurázás volt a cél, miért nem vette a lapot a közönség? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek után nem előítélettel ültem be az író egy másik darabjára, az Illúziókra a Rózsavölgyi Szalonba, a székesfehérvári Vörösmarty Színház vendégszereplésére. Nem voltak illúzióim. És jól megkaptam újra: ne légy előítéletes!

Elsőre a díszlet lep meg: méteres teniszpálya illúzióját kelti az optikai csalódásnak köszönhetően, valójában minigolfozásra lenne alkalmas. Tíz perc után egyre jobban csodálkozom, hogy hiába a pálya, a sportolójelmezek, tenyeresek, fonákok és szervaröpték, izzadás és lihegés, az egésznek semmi köze a teniszhez. Ez is jó! Aztán van maga a történet, amiből kiderül, semmi és senki sem az, aminek és akinek látszik. Meg vagyok vezetve – már megint! Másik optikán át nézem az előadást.

varga_maria_toth_ildiko.jpgMeccset játszva, mímelve két ismerős házaspár tagjai emlékeznek vissza monológokkal elmúlt ötven évükre. A férj vagy a feleség halálos ágyán házastársaik végre őszinték lehetnek egymáshoz. Egymás után halnak meg, „a végén csak egy maradhat” – mintha a Tíz kicsi néger groteszk változatát látnám. Tóth Ildikó Sandraként erősen (és kimelegedve) kezd, felidézi beszélgetését férjével, Dannyvel, aki őt látszólag nagyon szerette, aztán azt, mikor férje halála előtt megvallja, hogy legjobb barátjába, Albertba volt igazából szerelmes. A legjobb barát is odavolt a nőért, de leplezte – nem tudtak egymás vonzalmáról –, ám Albert is bevallja haldokló feleségének, Margarite-nek, hogy kit szeretett. Lehet követni? Most jön az, hogy a másik feleség pedig férjének barátjába, Dannybe volt szerelmes. Páros teniszmeccs, itt az a játszma, hogy légvárakat építenek.

debreczeny_csaba.jpgEgymás szomszédjai, sok időt töltenek együtt, mégis mindnyájuk egyedül van az érzéseivel. Magányosak, boldogságuk látszat. Albert gyerekként is zárkózott volt: ufót látva nem merte elmondani, senki nem hitt volna neki, csak felnőttfejjel, avatja be Sandrát a titkába. Danny egy ausztráliai nyaraláson érzi magát elszigeteltnek: egy tengerparti sziklán (óriás teniszlabdán) megtalálja tökéletes helyét a világban, ám Sandra nem érti meg: ő közben egy rózsaszín csíkot kémlel az égen. Az ehhez hasonlóan játékos jeleneteknek és a szerelemmel kapcsolatos optimista közhelyeknek köszönhetően reményteli az üzenet: a mindennapi drámák és az elkerülhetetlen elmúlás ellenére sem elviselhetetlen az élet.

hirtling_istvan.jpgA szerelem bonyolult ugye, a szeretet is az lehet, és ezek keveredhetnek. Mikor s hol megy át egyik a másikba, ilyesmi kérdések merülnek föl, miközben – túlzottan is – szabad folyást engednek az érzelmeknek. Egyre csöpögősebb szövegek követik egymást, egyre jobban folyik a játékosokról az izzadtság. Ahogy a jó teniszező menti meg a vonalon belül a labdát, a rendező Hargitai Ivánnak sikerül azért megmentenie a drámát. Angolszász területeken egy love-val elintéznék a témát: itt és most az előadás terjengősen érzelgős, a már-már erőltetett lelkizés miatt került át a „nagyon jók” kosárból a „jók” közé. Ha nem látom az említett Részegek lelki manipulációját, a jobbak közé sorolom ezt a produkciót. (Előbbit a Katona József Színház is műsorára tűzte, ráadásul a Nemzetivel majdnem egy időben, kíváncsi lennék arra az interpretációra, ahogy arra is, miért kaptak rá ennyire Viripajev munkáira.)

(...)

A teljes ajánló a Prea oldalán olvasható.

(Fotó: Gergely Beatrix)

Az előadás november 10-én tekinthető meg utoljára a Rózsavölgyi Szalonban.

Bemutató Ráhel-napon

József és testvérei az Örkényben

Azzal, hogy az Örkény Színház Ascher Tamás és Gáspár Ildikó rendezte József és testvérei című előadása megéri az ötórát, ráadásul indokolt a hosszúság, szinte mindent elmondok. Persze nem marad el a hosszabb vélemény, melyet szívesen írtam meg a Prae számára – véletlenül Valentin-napon. A bemutató idejét mindenesetre nem bízták a véletlenre: Ráhel napját írtuk.
***

A bibliai színek sorban – ha nem is időrendben – következnek, és egyre színesebbek, kidolgozottabbak, ahogy a történet megy előre. A nyitószínben a fiatal József (Patkós Márton) kút szélén ül félmeztelenül, és apja, az öregedő Jákob (Gálffi László) aggódva inti őt. A szereplők életkora folyamatosan játékba van hozva: látjuk őket fiatalon, középkorúan és öregen is. Több generáció keveredik: színre lép majd az érett József, Polgár Csaba és a fiatalabb Jákob – szintén Polgár Csaba. Olykor valamelyiküknek két énje van jelen egyszerre. Az elején az idős Jákob fiatal önmagát figyeli a tetőről, ami elég misztikus. Hogy a misztikum a koncepció része, azt már a figyelemre méltó plakát (Nagy Gergő grafikája) és színlap is igazolja: József a félbevágott Földgolyó peremén egyensúlyoz, körülötte a kozmosz fekete háttere. A motívum az előadáson visszaköszön, József a kútkévén balanszíroz, később egy aranylabdával zsonglőrködik. Jellemző az arany és a minimáldizájn. Izsák Lili díszlettervező a forgószínpadra egy jászolhoz hasonló, fából készült, elől nyitott, sátortetős, félszobánál kisebb (sok jó ember kis jászolban is elfér) puritán díszletet tervezett, a fölötte kifeszített vásznon különböző égi jelenségek és galaktikus ködök, víziók váltakoznak. A faház az egész előadás centruma, külsőre nem változik, a környezetét viszont kiszínezik. A harmadik felvonásra már minden sejtelmes kék derengés. Egy-egy rész végén a házacska megfordul, takarásba kerül, a következő jelenetre a szereplők más felállásban, más helyzetben kerülnek a nézők szeme elé – a mutatvány a gyerekkor varázslatos átváltozásait idézi.

A darab Thomas Mann négykötetes regényét követi. A dramatizálás Gáspár Ildikó munkája. Az első felvonás (az első két könyv) amolyan bibliaórai gyorstalpaló, a színek szinte jelzésértékűek. Fölelevenítik a főbb cselekményt. Jákob becsapja ikertestvérét, Ézsaut, hogy apjától, Izsáktól megkapja az elsőszülöttség jogát és az atyai áldást. A haragos testvér elől Háránba, nagybátyjához, Lábánhoz menekül, aki meg őt csapja be: ahelyett, hogy Jákob a hétéves munkájáért megkapná szerelmét, Ráhelt, mit sem sejtve Lábán idősebb lányával, a lefátyolozott Leával hálja el a nászt a sötét fülkében. Jákobnak újabb hét évet kell dolgoznia, hogy a húgot is feleségül vehesse. Lea fiúkat szül Jákobnak, Ráhel nehezen esik teherbe, közös gyermekük lesz József, a kedvenc, az igaz szerelem gyümölcse. Ráhel belehal második gyermeke, Benjámin szülésébe. A második könyv a fiatal József életéről szól. Benjámin, az édestestvér az egyetlen, akivel jóban van, terveibe is beavatja, bátyjaival azonban ­– akik irigyek, hogy apjuk kivételez vele ­–, viszonya elmérgesedik: mély kútba vetik őt. A regény klasszikus nyitósora – és egyben az előadásé – előre vetíti mindezt, ahogy Jákob a kút szélén ülő ifjú Józsefnek mondja: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?”

(...) A teljes cikk a Prae-n jelent meg, tavasszal.

(Fotó: Horváth Judit – a képen Patkós Márton, a fiatal József szerepében)

Amitől Lenin kiugrik a koporsójából

A Gulag virágai a Nemzetiben

hobo.jpegTragikus eseményektől gyakorta nem áll távol a keserédes hangulat – a lágerélettől sem. Ez innen nézve rejtélyes. Rejtői. Bohókásnak nem mondható. Hobósnak viszont igen. Legalább itt és most: helyszín a Gulág, szovjet munkatábor, ahol a virágok – ez esetben szimbolikusan kordokumentumokon alapuló történetek – Hobo stílusában nyílnak ki és száradnak el. A Nemzeti Színház A Gulag virágai című egyfelvonásos előadása fontos és megrendítő.
***

„Létező, érdekes és divatos színházi megszólalási mód a dokumentum-dráma”, mondja egy interjúban Vidnyánszky Attila, az előadás rendezője. Ráadásul történeti szempontból tanulságos. Vidnyánszky szerint a Nemzeti feladata az is, hogy a magyarokat érintő történelem nagy eseményei kapcsán, akár évfordulókhoz köthetően, folyamatosan szülessenek előadások.

Hobo és a dramaturg, Kozma András pár éve elutaztak anyagot gyűjteni a darab helyszínére, a Perm-36-os táborba. Megtalált levelek, feljegyzések, jelentések, naplók illusztrálják az embertelen körülmények közepette is reménykedő rabok mindennapjait, gondolataik, céljaik alakulását, de a sorok közt fogva tartóik jelleme és a totalitárius diktatúra működési elve is kirajzolódik.

gulag.jpgVersek, balladák, dalok részletei történetekbe ágyazva sorjáznak, Földes László Hobo vezényletével, a harmonikázó Pál Lajos és a több szerepben kiválóan „muzsikáló” Rácz József előadásában. Hobónak személyes indíttatása is van:

A téma elhanyagoltsága miatt is fogtam neki, hogy a Gulagról írjak, meg azért is, mert kommunista családból származom, így van némi érintettségem.

Az ezredforduló környékén a Ghymes zenekarral együttműködve megírta a Bakaballadát a Don-kanyarban életüket vesztett magyar katonák emlékére, de hallható tőle egy hangulatában a szomorú végkifejlethez igazodó ballada Viszockijtól is.

A nyomasztó légkört aláhúzza a korabeli díszlet és jelmez, de a játékosság itt szintén kikacsint. Pál bódéja, ahol szinte megállás nélkül harmonikázik, kissé kuckós jellegű. A barakk elhúzható falai lehetőséget adnak a dinamikus, többfunkciós használatra: ide-oda tologatják a fal(l)apokat, a réseken kitekintenek, vagy füst jön be rajtuk, jelezve, hogy egy-egy rabszállító vonat épp be- vagy kifut.

(...)

A teljes cikk idén februárban jelent meg a Prae-n, itt olvasható.

Az előadás most is műsoron van a Nemzetiben.

(Fotó: Népszava, Nemzeti Színház)

Ahogy nekem tetszik

Ahogy tetszik a Kamrában

Tetszik a frissesség, a szlenges szöveg, az egymásba érő poénok, a laza és üde színészi játék, a pimaszra vett hagyománytisztelet. És a kitömött szarvas. Nem csoda, annyira viccesen megkoreografált a jelenete. Tetszik a kísérletező kedv. Hogy van kedv! A Katona József Színház Kamrájában bemutatott Shakespeare Ahogy tetszik című darabját lájkolom. Megindokolom, hogy miért.

Tehát: rögtön levesz a lábamról a szöveg. Humoros, keveredik benne régi és új, tele van kulturális utalásokkal – ha észreveszed, jólesőn beindul az önjutalmazási reflex –, ráadásul elegáns a stílus és a nyelvezet, nincs izzadságcsepp. Csöppet nehéz követni az agymenéseket, minden második poén esik le, de így is jó, ha akarom: újranézhető. „És bár komoly jóindulattal sem nevezhető mozgalmasnak itt az élet, nekünk így is megfelel, barátunk a bokor, könyvünk a kő, tanárunk itt e táj. Nem tudhatom, másnak mit jelent.” Nádasdy Ádám fordításából Závada Péter írt szövegkönyvet, Radnai Annamária dramaturg közreműködésével. Nádasdy precíz, könnyed Shakespeare-fordításai eleve bejönnek nekem, Závadáék pedig ezt a változatot úgy csűrik-csavarják, szedik szét és rakják össze, ropogtatják, „slamesítik”, aktualizálják, hogy az eredmény móka és kacagás, eleget téve a mai romantikus vígjátéki követelményeknek.

Helyszín az Ardeni-erdő, ahol a szereplők számkivetettként élnek afféle hippi-életet. Ehhez hozzátesz a zene – amolyan örömzenélés az eleje meg a vége, egyébként az előadásban szereplő Keresztes Tamásnak köszönhetően. Love Is in the Air – mondjuk ez a szám pont nincs, van viszont prózában angolul a cím: As You Like It. Négy szerelmes (?) járja az erdőt, hogy próbára tegye magát, s megtalálja – minden értelemben – párját. A darab első számú párja, Rosalinda és Orlando (Borbély Alexandra és Tasnádi Bence). A jóképű, jókötésű fiút gonosz bátyja, Olivér (Dankó István) apjuk halálát követően egy militáns hajlamú, tar-copfos-harcművész frizurájú fickóval, Charlesszal (Hegymegi Máté) meg akarja öletni: ez ugyan nem sikerül, de a báty kiutasítja öccsét a családi birtokról. Irány az erdő, hűséges öreg szolgálójával, Ádámmal (Ujlaki Dénes). Olivér is beveti magát a rengetegbe, útközben összetalálkozik a szintén száműzött Herceggel (Kocsis Gergely), aki – némi skizofrén beütéssel kettős szerepben, ugyanis a másik herceg ugyanő – saját magát űzi el, amúgy hihetően. Rosalinda az ő lánya, Célia (Pálos Hanna) pedig a gonosz Frigyes hercegé. A két lány mégis legjobb barátnők, kissé túl is teljesítenek. Célia: „Hát te nem érzed, itt mélyen, hogy mi egyek vagyunk? Mint Juno két hattyúja. You know? Bonnie és Clyde, Jules és Jim (…). Heiner és Müller. H&M, C&A?”. Végignézik a látványos birkózást, később, az egyik ötletes „filmes” visszajátszásnál (a szereplők úgy mozognak, mintha a filmet visszafelé pörgetnék) derül ki, hogy Rosalinda akkor és ott szeret bele a hősként küzdő Orlandóba („Szívemmel csak ő tudna megbirkózni.”) A lány férfinak öltözik, inkognitóban követi szerelmét, Célia és Penge (Keresztes Tamás) kíséretében. Találkozik Orlandóval, aki nem ismeri fel, és mint férfi a férfinak beszéli el szerelmi bánatát. Rozalinda cselhez folyamodva próbálja kigyógyítani – le sem tagadhatná női praktikáit.

(...)

A teljes cikk a Prae-n jelent meg, tavaly tavasszal. Az előadás még mindig műsoron van a Katona Kamrájában.

(Fotó: Dömölky Dániel)

Pintér Béla tizenkilencre lapot húzott

A bajnok a Katonában

Ha korábban megkérdeznek, egyetértek-e, hogy aktív politikus szerelmi konfliktusát színpadra vigyék, habozás nélkül válaszoltam volna, dehogy! Azonosítható emberek privát életét közönség elé citálni minimum érzéketlenség. Miután viszont megnéztem Pintér Béla A bajnok című előadását a Katona József Színházban, azt gondolom, igen, helye van a témának, a darab mérföldkő lehet a hazai színjátszásban. Már attól jó, hogy idővel rutinná merevedett erkölcsi normáim felülvizsgálatára késztetett – de többről van szó! A polgárpukkasztó performansz napjaink közéleti morállal kapcsolatos égig érő ingerküszöbét zsigerekre ható színházlélektani módszerrel veszi célba. Ráadásul az egész Puccini operájára játszik, vérprofi előadásban. Még mindig tapsolok.

A köpeny című opera eredetileg egy, a Szajna parton horgonyzó halászbárkán játszódik a huszadik században, a hajóskapitány rájön, hogy egyik rakodómunkása a felesége szeretője. Pintér változatában alig felismerhető az alapcselekmény, meghökkentő és mai a szöveg, az eredetiből egyetlen mondatot sem tartott meg.

"Mivel a karaktereket, a helyszínt és a kort is gyökeresen megváltoztattam, a nyelvezet is ennek megfelelően alakult"– mondja koncepciójáról. Botrány a javából: a kitalált Verőcsény polgármesterének mellőzött felesége összejön az olimpiai bajnok kick-bokszolónővel, új életet akarnak kezdeni, a dráma csúcspontján pedig, amikor a férj, rájőve a viszonyra, majdnem megöli a bajnoknőt, végül a gyereküket felhasználva, maradásra bírja az asszonyt. A két nő kapcsolata kifejezetten megható, a politikus szánalmasan gyenge, romlott és korrupt. A kampányfőnök a nem mindennapi szerelmi háromszöget minden igyekezetével leplezni próbálja, de a pletyka már szárnyra kelt – tudhatjuk a sajtóból. Ugyan el van mondva, hogy a valósággal való bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve, de nyilván nem igaz.

(...)

A teljes cikk a Librarius-on jelent meg, tavaly tavasszal. A darabot most, a 2017. őszi-téli évadban is játsszák.

Ezen a bemutatón találkoztam utoljára Esterházy Péterrel, itt írtam meg.

(Fotó: Horváth Judit)

MEDVE, SZARVAS, TEHÉN

Testről és lélekről

Enyedi Ildikó – egyebek mellett Az én XX. századom, Bűvös vadász és a Simon mágus rendezője – legújabb filmje, a Testről és lélekről a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon idén megnyerte az Arany Medvét. Kezdjük ezzel.

És folytassuk így: megérdemelten. Majdnem minden jó, szép és/ vagy váratlan benne. Szerelmes filmnek például kevés valószínűtlenebb helyszíne van, mint egy vágóhíd. Kegyetlen hely, „megoldja” azt, hogy a romantikus sztori ne csússzon giccsbe. Mankóként használhatná ezt a rendező, elkerülendő az érzelgősséget, de más finom és érzékeny megoldás is garantálja a művészi értéket. Ha mankóra nincs is szüksége, a főszereplő, Endre, az üzem gazdasági vezetője láthatólag egykor jó kiállású, már nem fiatal, félszeg férfi, mozgásában korlátozott, bal keze béna, és ettől a nézők számára kissé sajnálatra méltóan lép a történetbe. Morcsányi Gézának, a Magvető Könyvkiadó korábbi igazgatójának amatőr színész létére jól áll a szerep. Erénye, hogy nem akar „játszani”, még csak az amatőrséget sem mímeli, letisztultan, kicsit robot-szerűen vezeti végig a karaktert – szimpatikus. Az enyhén (közepesen?) autista Mária (Borbély Alexandra) szintén rokonszenves. Bárki magára ismerhet egy-egy kényszeres gesztusában, nem kell hozzá pszichológiai esetnek lenni. Puritán, tiszta és szép, munkája, a minőségbiztosítás testhezálló, mint az autisták általában, végletekig precíz, pontos, szabálykövető. A szerelem segíti felülemelkedni saját korlátjain.

Az első képsorokon szarvaspár legelészik a természetben. Álomszép képek – álomképek. Egy üzemi bűneset kell hozzá, hogy kiderüljön, Mária és Endre minden éjjel egyformát álmodnak, pedig nem is ismerik még egymást: a hím szarvas becserkészi a hajlandó nőstényt. Egy nyomozó által (Mácsai Pál klasszikus műbőrkabátos kopó) kirendelt pszichológusnő, Klára (Tenki Réka) miközben négyszemközti meghallgatásokon próbál rájönni, ki a bűnös a vágóhíd dolgozói közül, az álmodásra irányuló tesztkérdésével fényt derít a furcsa álompárra. A doktornő azt hiszi, összejátszik a férfi meg a nő, hogy hülyére vegyék, felháborodik, ám a pár nem is érti, mi történik velük. Az eset után egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a maguk speciális módján. Megmosolyogtató, mikor együtt akarnak aludni, hogy egymás közelségében álmodják ugyanazt, háton fekszenek mozdulatlanul, mint a cövek, Endre a földön, Mária az ágyon. Ez elég romantikus.

A háttér cselekményben Jenő (Schneider Zoltán) Endre jobbkezeként ügyeskedve, smúzolva könnyíti meg magának munkanapjait. Lébecol, él, mint Marci Hevesen. Rá senki nem gondol a bűncselekmény miatt. Nem úgy az új vágóhídi munkásra, Sanyira (Nagy Ervin), akinek a szeme sem áll jól, a főnök is gyanakszik rá. Egyik kedvenc jelenetemben tisztázódik Sanyi, mert alaptalan gyanúsította őt Endre, engesztelésként elhívja sörözni: „Egész délután, és egész este is ráérek”, – válaszolja Sanyi kisfiús lelkesedéssel. (Talán nem pontos az idézet.) Egy másik remek jelenetben Mária és Endre ismét Klára doktornőnél ülnek, aki küldetése végéhez érve idegesen sietve búcsúzik, de az ajtóból még visszafordul, hogy megkérdezze, most már tényleg árulják el, a bolondját járatták-e vele. Mire Endréék – mintha ezúttal valóban összebeszéltek volna – egyszerre vágják rá, hogy „igen”. Tökéletes megoldás, ahogy a két naivan a világot szemlélő rokonlélek egyszerűbbnek érzi a játszmázást, mint elmondani az igazságot, amit maguk is csak homályosan, ráadásul külön-külön kezdenek felfogni. Ez is romantikus.

A csúcspont tényleg csúcs, egyben a legfelkavaróbb (és nem a vágóhídi tehénleölések igazán elviselhetetlen látványa). Miután Endre a menzán sorban állva „kikosarazza” Máriát, az ezt komolyan veszi, hazamegy, és a fürdőkádban felvágja ereit. Mielőtt még elvérezne, felhívja őt a férfi, mondván, egy percig sem tud nélküle élni, kéri, azonnal jöjjön át, mire Mária, erősen vérezve, higgadtan közli vele, hogy mindjárt, még előtte valamit el kell intéznie, és elvonszolja magát a legközelebbi orvosi rendelésre. Annyi apró lelemény van ebbe a kis jelentbe sűrítve, kezdve azzal, hogy az autista szó szerint vesz mindent, egészen a vészhelyzet és a nyugodtság bizarr kontrasztjáig. Persze ezeken kívül is marad felfedezni valója a nézőnek.

A koncepciót a finom rétegzettség jellemezi. Művészfilm, abból a ritka fajtából, amelyik egyszerre szól minden társadalmi réteghez. A különböző szinteken mindenki megtalálja a maga jutalomfalatkáit, és számos kétértelmű helyzet is hozzájárul a többletértelmezéshez. A színészek kimagaslón teljesítenek, a két főszereplőn kívül Tenki Réka és Jordán Tamás (Mária orvosa) bújtatottan humoros játékát, valamint Nagy Ervin pontos és profi hozzáállását lehet kiemelni. A jól adagolt, igényes humor könnyeden emeli el a romantikus drámát a mélyvalóságtól. A kidolgozás aprólékos, nemhiába várt Enyedi tizennyolc évet a forgatásig. Ahogy Morcsányi egy interjúban megfogalmazta: „Egy pillanatig nem éreztem, hogy ne lenne minden százhuszonhétszer átgondolva.” Szinte sosem használom filmre ezt az egyszerű szintagmát, most első gondolatom a vetítés után az volt: szép film.

Update: Megtudtam, hogy egy kedves barátnőm, Nagy Ildikó Noémi írónő fordította a szöveget angolra a feliratozáshoz a nemzetközi szereplésre (beleértve a berlinit is). Gratulálok, Nini!

(Fotó: Csata Hanna)

KIS KÖNYVAJÁNLÓ #5 – Sára Júlia: Mamiko nappalai

Mamiko szomorúszemű gyermekei

Sára Júlia filmrendező első kötetét ajándékba kaptam, de bevallom, hamar a könyvespolc mélyére süllyesztettem nem tetszett a borító. Nemrég újra a kezembe került, átfutottam a fülszövegét, és csodálkozva olvastam, hogy magyar női kortárs szerző létére nem ígéri a szokásos sanyarú nősorsok feletti szenvelgést – ez tetszett.

Mintha legalábbis szentségtörés volna egy hazai írónőtől, hogy nőiségétől elvonatkoztasson, és hősei ne reménytelen párkapcsolatokban vergődjenek, kiszolgáltatottan. Mamiko nappalai megtörik a sztereotípiát ahogy megtörik a magányt is egy-egy lelkileg sérült, álmatlanságban szenvedő férfinál. "Mamiko hivatásos alvó, profi virrasztó, fizetett társ az éjszakában." Pontosan 22.00-kor becsönget, átöltözik hálóingbe, és befekszik a vetett ágyba, a delikvens mellé. Ha kell, meghallgatja a problémáit, ha kell, átöleli, miután az kisírta magát, ha kell, együtt nevetnek, ám alig beszél. Vigyáz az álmokra, hajnalban csendesen távozik. A szexualitás fel sem merül, a nyugdíjas hölgy terebélyes és csúnyácska, Sára megvezeti olvasóit: a végén a csúcspontot pont a "nem rendeltetésszerű használat" élezi ki. Ugyanis az egyik törzsmegrendelő váratlanul megerőszakolja Mamikót. Ez s még más is sokkol, nem várt események adnak némi pszicho thriller-hangulatot a regénynek.

Mamiko óvónőként ment nyugdíjba a mesebeli hangzású Cseppkő Óvodából. Pályafutása alatt megszokta, hogy puha, barátságos kisugárzásával félős-sírós gyerekeket ringat álomba a délutáni alváskor, ezúttal sem csinál mást, kivéve, hogy felnőttekhez megy és éjszakára. Elsuttogott, egymástól idegen történetek kapcsolódnak össze logikus láncolattá, mintha e mikrokozmosznak, mely Mamikót körülveszi, ő lenne teremtője, irányítója, alfája-ómegája, élet-halál úrnője – egy pufi, meki-rajongó istennő. Minden mindennel összefügg, amit az elején inkább csak érezni a sutaság palást , de a végére szörnyű bizonyossággá válik.

A történetek Budapesten, napjainkban játszódnak: tüdőgyógyász halott zsarnokoskodó anyja szellemét próbálja elűzni, fotóművész beleszeret egy fényképen látott férfikézbe, modell az önsanyargató robotüzemmódból magára talál, öntelt kritikus unalmas, lilaködös, önmegvalósítástól mentes, önpusztító életet él, melegférfi feladja bárokban tengődő, flitterekben gazdag, csillogó primadonna-életét. "Varázsütésre az egykoron elmesélt hangok és mozdulatok úgy álltak össze a szeme előtt, mint a mozaik. Egy röpke másodpercre összeállt a kép, felragyogott a nagy egész, aztán huss, a hétköznap folytatódott tovább, a közös képviselő ordibált tovább a gangon, a forint elértéktelenedett, a József Attila-szobornál tüntettek és verseket szavaltak az emberek, valahol egy kutya vonyított szakadatlan, a teáskannában felforrt a víz, jött a következő villamos, s a titok újra darabokra hullt."

A jelenetek ugyanúgy váltakoznak a lapokon, mintha filmen peregnének. Izgalmas, olvasmányos, pörgős a regény. Sára le sem tagadhatná rendezői múltját. Nem is akarja, hisz még egyik filmes hitvallását is megosztja: "Az élet valahogy mindig ugyanazt a lapot dobja ki, valahogy mindig ugyanazt a forgatókönyvet ismétli. Bárhogyan is nézzük, néha a sors meglehetősen rideg és makacs rendező." A hangulat alapjáraton valóban rideg és sötét, kifejezetten jót tesz, hogy időnként megtöri a lágy, melengető, reggeli napfény. Sok helyen szerepelnek az álom, az éjszaka és a nappal szinonimái – a kelleténél eggyel többször is –, helyenként erőltetett a szójaték. A fogalmazás végig manírmentes és szabatos. Jó a háttérben folyamatosan felsejlő, kissé a Gaia-elméletre emlékeztető világszemélet (Gaia, a Földanya lehetne Mamiko, de mire nevének japános hangzása?), minden adott ritmus szerint mozog és egymással szorosan összefügg, a lényeg a nagy egész, csak látszat az önálló akarat.

Minőséget nyújtó, kortárs magyar művészek munkáira hálás feladat felhívni a figyelmet. Sára Júlia jól megírt könyve ráadásul itt és most játszódik, és üdítően mellőzi a női létkereső dagonyázást.

Sára Júlia: Mamiko nappalai, Noran Libro Kiadó, 2014.

(Fotó forrása: Facebook)

NEM SIRÁJ, CSAK KIS SIRÁLY

Sirály a Katonában

Csehov Sirályát nem lehet megunni. Legmagasabban eddig a pontos jével írt Siráj szárnyalt, Schilling Árpád rendezésében, a Krétakör Színház előadásában – a POSZT legjobbja-díjig meg sem állt. Az akkori kritikák tájékozatlanabb szerkesztői nem győzték a szándékosan használt "j" betűket "ly"-re lyavítani. Jé, csodálkoztak, mennyi elírás! Vajon tudott egyedit nyújtani a Katona József Színház december végén bemutatott, Ascher Tamás rendezte előadása, és esetleg túlszárnyalta a díjnyertes etalont?

Orosz vidék, földbirtok, nyár, fürdőruha, tópart, a társaságban mindenki boldogtalanul vágyakozik, viszonzatlanul szerelmes, elégedetlen unalmas életével. Arkagyina (Fullajtár Andrea) híres, érett színésznő, fia, Trepljov (Ötvös András) íróként-rendezőként próbálja utolérni a sikereit. És anyja barátja, a befutott novellaíró, Trigorin (Nagy Ervin) sikereit. A fiút zavarja anyja iránta való közönye – megfelelési kényszerrel küzd. Amatőr darabot ír, amit szerelmével, Nyinával (Mészáros Blanka) visz színpadra. A bemutatón az anya viccesen beszól Trigorin felé fordulva, mire Trepljov sértődötten elrohan. Mása (Jordán Adél), aki reménytelenül szereti őt, feleslegesen rohan utána, vigaszt csak Nyina nyújthatna, akit viszont Trigorin bűvöl el. Flörtölnek: a lány odavan az írói sármtól és hírnévtől, a férfit a fiatalos frissesség, küllem és kellem vonzza. Az egyik kulcsjelenetben Nyina meglátja a földön egy sirály véres tetemét, amiben mintegy, saját sorsát ismerve fel, átlényegül a madárrá. Attól kezdve a rózsás kedvű naiva egyre hervadtabb, keserűbb lesz. Hiába utazik el Trigorinék után Moszkvába, ahol gyereket szül neki, a helyzete kilátástalan: Arkagyinát nem tudja kigolyózni, színészként nem fut be, gyermeke meghal. Visszatér, de továbbra sem képes Trepljovot szeretni, aki szintén nem akarja az epekedő, időközben a jelentéktelen tanítóval családot alapító Mását. A fiúnál betelik a pohár, nem bírja tovább elviselni a reménytelenséget, a szeretettelenséget, öngyilkosságot követ el. A vidéki társaság szinte észre sem veszi a tragédiát. Esznek-isznak, vontatottak, arcukon félig unatkozó, félig beletörődő félmosoly. Mindenki szíve másé.

Érdekes megfigyelni, hogy Csehov több alkalommal is beleszőtte a darabba saját életét: ez Dorn (Fekete Ernő), a távolságtartó orvos magatartásán, Trepljov néhány mondatán is érződik, ám legjobban Trigorin figuráján jön át, nem véletlenül egyezik a foglalkozásuk. Az író arról elmélkedik, hogy egészen új stílus kellene, merészebb, sosem létezett új művészet. Csehov az emberi jellem apatikus ábrázolásával összetéveszthetetlent alkotott. A reményvesztett, unatkozó szereplők – gyakran a lassított felvételek tempójában –, folyvást a  városba vágyódnak vagy a szerelmükre várnak, közben ráérősen diskurálnak egy-egy csésze csája mellett. Akár sablonosnak is érezhetnénk (emlékezzünk csak Alfonzó Ványadt bácsi paródiájára), annyiszor láttuk már, de Aschernek sikerült modern változatot kitalálni, a teát elhagyta, de az orosz falu báját megtartotta. Az előadás erőssége, hogy a szöveg és a játék úgy "újult meg", hogy a dráma nem vesztette el jellegzetességeit. A színészi teljesítmények kiegyensúlyozottak, a karakterek végig árnyaltak. Jordán Adél tetszett a totálisan kiégett Mása szerepében, Nagy Ervin öntelt és önsajnáló Trigorinként kiváló, az Arkagyinát alakító Fullajtár Andrea elegáns, testvére, Szorin Máté Gábor tétovasága, hebegése-habogása remek. A díszlet és a jelmez jelzi, a történet időben nincsen messze tőlünk. A szöveget is újrafordították. Fullajtár szerint "a fő szándék az, hogy a nézőnek olyan érzése legyen, hogy bár semmi nincs benne a fordításban, ami erőltetetten aktuális lenne, mégis a szereplők mai emberek, akikkel igen kemény dolgok történnek." (A teljes beszélgetés a Katona blogján, itt olvasható.) Kis Sirály, de magasan repül, eléri az utazómagasságot.

Anton Pavlovics Csehov: Sirály

Szereplők: Mészáros Blanka, Fullajtár Andrea, Ötvös András, Máté Gábor, Nagy Ervin, Fekete Ernő, Bezerédi Zoltán, Szirtes Ági, Jordán Adél, Dankó István, Szacsvay László, Baki Dániel, Papp Endre

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Nagy Fruzsina

Fordító, dramaturg: Radnai Annamária

 

Rendező: Ascher Tamás

Bemutató: 2014. december 20. Katona József Színház

KIS DISKURÁLÁS MUZSIKÁRÓL

A muzsika hangja a Magyar Színházban

jan8760.jpgKözépkorú nő a 76-os trolin a telefonba: „Ezer éve nem voltam ennyire jól sikerült színházi előadáson. Sokszor visszatapsolták. Az a drága Andrea úgy énekelt, mint egy pacsirta! Pirikém, erre neked is el kell jönnöd!” Szépségszalonban egy hölgyvendég a fodrászának: „Végre egy családi darab! Az unokámmal is meg tudom nézni, sok a gyerekszereplő, biztos tetszene neki. Ráadásul nem árt, ha megismerkedik a korszak történelmi hátterével.” Barátnőm nekem mobilon: „A klasszikusokat konzervatív rendezésben is érdemes újra bemutatni.” Mindannyian a Muzsika hangjáról beszéltek. Oscar-díjas film Julie Andrews főszereplésével megvan? Manapság musicalként hódít a világban, a Magyar Színház tűzte műsorára.

_dsc1559.jpgA történet: Maria apácanövendék életvidám, álmodozó, kissé szeleburdi. Ezek nem kimondott zárdabeli erények, nehezen találja helyét. Gyakran sétál a közeli hegyekben, kedvenc virágában, a havasi gyopárban gyönyörködve kedvére énekelget. Én is kedvelem a havasi gyopárt, de inkább nápolyiban, énekelni pedig teli szájjal végképp nem szoktam, bár a zárdaélet tinédzserkoromban, mint sok plátói szerelemtől besokallt lánynak, nekem is romantikusan vonzó életcél volt – ha ennyi összehasonlítás megengedett. Hogy több fejfájást ne okozzon, főnökasszonya nevelőnői állást talál Maria számára, a felesége halála óta katonás fegyelemben élő von Trapp kapitány gyerekei mellett. A szigorú rendet, a sivár környezet szürkéjét Maria énekszóval igyekszik színesíteni, amitől minden s mindenki kivirul, a kastélyt szerelem-illat lengi át. Ám közben már a második világháború viharfelhői gyülekeznek Ausztria egén.

A rendező Eperjes Károly (a darab elejét leszámítva: az apácanövendék dalával indul az előadás) láthatóan csöppet sem kívánt újítani: ragaszkodott a megszokott, az idén ötven éves jubileumát ünneplő film „betű szerinti” megoldásaihoz, mondván az egyszerű a nagyszerű. A díszlet remek, itt tudott igazán egyénit hozni az előadás. Jó ötlet a színpad nagyságú óriáskivetítő, amire hol a soron következő színt vetítik – hogy aztán, felhúzva a vásznat, a helyén a kép pontos mása mint díszlet jelenjen meg –, hol korabeli felvételek képsorai peregnek. A csúcsponthoz is hozzáad: felvezetésként a "Führer" kézlendítéses köszöntése látható végtelenített lejátszási módban. Ez van annyira sokkoló, hogy egy gyereknézőnek (is) sok legyen.

0611.jpgA muzsikának van hangja – van hangjuk az est szereplőinek is, nem akármilyen. Legszebben énekel a főszereplőnő, Mahó Andrea (hármas szereposztás: Geszthy Veronika és Wégner Judit játsszák még), a zárdafőnökasszony, Sáfár Mónika szintén odateszi magát énekhangban (hármas szereposztás: Bucsi Annamária és Hűvösvölgyi Ildikó éneklik még). Mahónak a színészi teljesítményét is lehet dicsérni: lelkes, törékeny, rebbenő naiva. Fonyó Barbara Elsa Schraeder szerepét (váltótársa: Endrődi Ágnes) a túlzott affektálásra építi, így fejezvén ki a karakter lényegét. Csengeri Attila karót nyelt kapitánya (váltótársa: Fillár István) látványosan válik kenyérre kenhetővé Mariától. A gyerekek úgy jók, ahogy vannak, még amikor éppen rosszalkodnak is. Kedvencem a Dó-ré-mi dal, segítségével tanítja Maria szolmizálni a kicsiket. Bájosak, lelkesek, a legkisebb lányka kiváltképp elolvasztja a nézőt, ahogy rátartian, szívből énekel. A legtöbb jelenetben orgonasípokként sorakoznak, ügyesek, meghatóak – garantált a karácsonyi hangulat. Tuti fülbemászó dallamok, stabil hazai élvonalbeli musical-éneklés, konzervatív Eperjes-rendezés – nem csalódik, aki erre vár.

(Fotók: Zsigmond László)

 

A muzsika hangja

Maria Reiner (apácanövendék): Geszthy Veronika, Mahó Andrea, Wégner Judit

Georg von Trapp kapitány: Csengeri Attila, Fillár István

Zárdafőnökasszony: Bucsi Annamária, Hűvösvölgyi Ildikó, Sáfár Mónika

Elsa Schraeder: Endrődi Ágnes, Fonyó Barbara

Max Detweiler: Rancsó Dezső, Tóth Sándor

Berta nővér: Bodnár Vivien, Denk Viktória

Margit nővér: Bartus Patrícia, Bodnár Vivien

Zsófia nővér: Bodnár Vivien, Horváth Anna

Franz: Pavletits Béla

Frau Schmidt: Juhász Róza, Tóth Éva

Trapp kapitány gyermekei: Andrádi Zsanett, Horváth Anna, Bauer Gergő, Fogarassy Gergő, Ujvári Mátyás, Bakos Boglárka, Ember Léna, Nagy Juli, Berecz Uwe, Szirtes Marcell, Beke Lilla, Farkas Bianka, Kornis Anna, Killik Anna, Mayer Szonja, Nemeskéri Elza, Dobra Bernadette, Kupcsik Anna, Nagy Mira

Rolf Gruber: Ágoston Péter, Vecsei László

von Schreiber admirális: Szűcs Sándor

Herr Zeller főfelügyelő: Tahi József

Elberfeld báró: Illés Dániel

 

Zene: Richard Rodgers

Dalszövegek: Oscar Hammerstein

Szövegkönyv: Howard Lindsay, Russel Crouse

Fordította: Bátki Mihály, Fábri Péter

Díszlet: Szabolcs János

Jelmez: Rátkai Erzsébet

Zenei vezető: Fekete Mária

 

Rendező: Eperjes Károly

Bemutató: 2015. november 27-28-29.

Pesti Magyar Színház

KISS, LOVE & THERAPY

Szex, szerelem, terápia (Sex, Love and Therapy)

18096.jpgFrancia nők dicsérete. Francia nő nem tud hibázni. Francia rendezők viszont nagyon is tudnak lapos, kiszámítható vígjátékot csinálni, bizonyíték rá az egyik kedvenc filmemet, a Vénusz szépségszalont/ Vénus beauté-t is jegyző Tonie Marshall és új rendezése, a Szex, szerelem, terápia/ Sex, Love and Therapy (Tu veux ou tu veux pas?). Mégsem beszélek le senkit, hogy megnézze, sőt! Sophie Marceau szexis mosolya, dögös szettjei és franciásan egzaltált karaktere, Judith simán megér másfél óra moziban csücsülést (az obligát popcorn viszont indokolt). Sokszor morfondírozom irigyen, mi lehet a francia nő titka, itt a blogon is szóba hoztam már, a film további támpontokat ad a megfejtéshez.

 

Judith-et kirúgják munkahelyéről, mert értékesítés közben minden férfiügyfelével kikezd, de nem marad sokáig munka nélkül egy megüresedett terapeuta-gyakornoki állásnak köszönhetően: pszichológuspár tagjaként kell segítenie magánéleti zsákutcákba került párokat. Igen, én is dolgoztam már férfiakkal párban mondja csücsörítve az állásinterjún. A feladatot remek érzékkel és érzékiséggel végzi, amire főnöke, egyben a terapeutapáros másik tagja, Lambert (Patrick Bruel) azonnal felfigyel. szandal.jpgIlletve, már ismeretlenül is figyelte őt a liftnél, pontosabban fekete ceruzaszoknyás fenekét, amint lehajolt, hogy kitört tűsarkú szandálját megigazítsa. (A kitört magas sarokról mindig beugrik a Mentos reklámja korunk talpraesett lányáról, akinek szintén leválik a cipősarka, mire kínjában bekap egy mentolos rágócukorkát, és rögvest eszébe jut a mentőötlet: letöri a másik sarkat is, majd vidáman tovatipeg újdonsült balerinacipőjében.) Egyébként a szandi nekem is kéne: szép, zöld, bokapántos, nem túl magas, nem alacsony, mint egy táncos cipő (ld. a képet) pont jó, és olyan franciás!

sophie_patrick.jpgVoulez-vous coucher avec moi? Lambert szintén szexfüggő, épp elvonón van, a sors fintoraként maga is csoportterápiára kényszerül, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon az egyéjszakás vagy még rövidebb kalandokkal. Ehhez teljes önmegtartóztatást fogad egy mosodás fickó előtt. Kerüli a kísértéseket, Judith szexmániás manővereit is nagy erőkkel veri vissza. Lambert: Szalad egy szem a harisnyáján! Judith: Mutatja Önnek az utat. Kész tehát a vígjáték-klisé, a visszájára fordított macska-egér játék, hogy a végén egymás karjaiba omoljanak. Hogy nem omlanak le a falak?! (Képen a párterapeuta pár, Patrick Bruel et Sophie Marceau.)

sophie-marceau-575693174.jpgA filmet a csúcspont menti meg, amikor Judith képzelete nem a szokásos pasivetkőztetős jeleneteit vetíti elénk, hanem állatjelmezben láttatja a férfiakat egy bárban, ahol szomorúan elegyedik szóba egy, a francia moziban már megszokott, szimpatikus, megmondóemberként beugró öregúrral. Másfelől Mademoiselle Marceau-nak tökéletesen áll ez a szerep. Még mindig bomba az alakja, haja kacéran arcába hull, száját utánozhatatlanul tudja biggyeszteni, az utcán pedig úgy vonul, hogy nem lehet nem utána bámulni  – igazi femme fatale

NAGYON KIS OSCART A BIRDMANNEK!

Sokan beszélnek az idei Oscar-díjas filmről. Már a díjátadás előtt téma volt, mekkora dobás egy anti-szuperhősös mozit csinálni. Most pedig még inkább témázgat mindenki: megérdemelte, nem érdemelte, lehet szeretni, nem lehet, művészi, nem az, koppintás vagy sem megoszlanak a vélemények. Ezért is lettem különösképp kíváncsi rá. Na, meg a fenti fotó miatt (forrás: hbowatch.com).

Erős kezdés az igényes főcím feliratozásnak, a dobzenének és az első képkockáknak köszönhetően. Egy meditáló pózban lebegő, fehér alsógatyás, jógiszerű férfit látunk hátulról, hozzá belső párbeszédet hallunk. Mondhatnánk, Én és Énke, de Énke cseppet sem aranyos, irtó mély, félelmetes hangja van, gyanítom, ő a Bird.

Gyorsan megyünk bele, örvényszerűen húz be, ám egyelőre nem áll össze: fura belsőszöveg, szokatlan díszlet, hirtelen több szereplő is feltűnik a színen, de nem értjük a párbeszédet. Aztán egyre tisztul: egy színház kulisszái mögött járunk a Broadway-n, a párbeszéd egy készülő darabhoz tartozik és a valaha hatalmas kasszasikert hozó Birdman-trilógia főhőse belülről kísért. Nincs megállás, semmi vágás, repülünk tovább: próbáljuk követni, mi a valóság, mi a színház, filmszínház. Végig keveredik ez a három világ, remekül ki van találva. Betalál. Bennfentesként kavargunk a színpadi próbán, belesünk az öltözőbe, szem- és fültanúi vagyunk emberi drámáknak, ráadásul igaziaknak és megrendezetteknek egyaránt. Nem igazán érezzük, hol húzódik a határ. Illetve egy hiba folytán mégis kicsit kilóg a lóláb. Raymond Carver színdarabjának jelenete kiragadva a környezetéből közhelyes, sekélyes, rossz. Pedig kortárs értelmiségi gyöngyszem akarna lenni, a rendező mégsem foglalkozott azzal, hogyan hat a részlet ismételgetése a színésznek maszkírozott színészeitől. Kár érte, az amúgy jól felépített, helyenként kifejezetten ötletes film itt nekem megfeneklik. Mert kreativitásban nincs hiány. Kitűnő a sodrás, az átmenetek teljes mellőzése, filmzenének szuper a dobszóló, mely a lényeges jelenetekben átütő, a csúcspontnál pedig még a dobos is feltűnik (ez a kedvencem). Nagyon jól játszik az őrült, levitézlett, ám sikerre törő Raggan főszerepében Michael Keaton, ahogyan riválisa, a fiatal, öntelt, mégis szerethető Mike, Edward Norton is nagyot alakít. Közepes az elvonóról jött, lelkileg sérült és közönyös (vagy mégsem) Sam, Emma Stone, akinek legfőbb érdeme, hogy élethűen alakítja napjaink önbizalomhiányát unott arcú maszk mögé rejtő huszonévesét. A többiek viszont eléggé sematikusak, elnagyoltak, nem alkotnak nagyot.

Raggan még mindig szuperhősnek érzi magát, civilben is telepatikusan mozgat tárgyakat, lebegni és repülni is tud, mint a madár. Holott saját életét sem képes irányítani (csapni való férj és apa), nem hogy másokat megmenteni. Egyébként a hősködés során sem vagyunk tisztában, mi a valós, mi a kitalált. A vége felé egyértelműbb a helyzet, egyre több időt töltünk az álomvilágban: testet ölt Birdman, valamint szórványos látványos akciójelenetek színesítik az amúgy szürke hátteret. Tovább fokozza a megtévesztő kettősséget, hogy elhangzanak létező személyek nevei, pl. George Clooney vagy az író, Raymond Carver. Arról nem beszélve, mennyire teli találat, hogy Keaton az életben is játszott szuperhőst, a legelső, kultikussá lett Batmant! Sajnos azonban helyenként túlragozott a történet. Jó példa, hogy nem elég a rettegett királycsináló kritikusnő színpadias távozása a nézőtérről a bemutatón ami jól láthatóan fejezi ki, hogy előítéletei ellenére, mégis megtetszett neki a színdarab, amit nem bír elviselni , hanem még jobban szájba van rágva a másnapi újságban lehozott ömlengő kritika felolvasásával. És hát a koppintás. Láttam és szerettem Darren Aronofsky Fekete Hattyúját (Black Swan), egyetértek azon hangokkal, akik hasonlóságot fedeznek fel a két film között: a másik én fekete madárjelmezben, az öngyilkosságok, a művésziesre törekvés stb.  de nekem a balettos jobban bejött. Túl hosszúnak is bizonyul a két órás mozi, félórát simán le lehetne hagyni.

Látszólag mintha lehúztam volna a Birdmant, valójában magas volt a mérce az Oscar miatt. Tetszett, de csak egy nagyon kis szobrot érdemelt volna, szerintem. "A thing is a thing, not what is said of that thing." "A dolog maga a dolog és nem az, amit mondanak róla." (Ezt az idézetet vésték Raymond Carver sírjára és ez van kitéve Raggan öltözőjében is.)

(Birdman - The Unexpected Virtue of Ignorance/ A mellőzés meglepő ereje, rendezte: Alejandro González Inárritu)

KIS KÖNYVAJÁNLÓ #3 - E. Kovács Péter: Zsigmond király Sienában

zsigmond_kiraly.jpgLeszámítva az évszámokat, Luxemburgi Zsigmondról (1387-1437) nagy kedvvel tanultam a történelem órákon. Magyarország nyugati színvonalú, királyunk Európa legtekintélyesebb uralkodója, Budát és Visegrádot felvirágoztatta (ebben az időben fővárosunk a kontinens központja), előremutató gazdasági-társadalmi reformokat vitt véghez, nem beszélve a végek megerősítéséről a török fenyegetettség közepette. Ráadásul jóképű férfi (kivéve szakáll, mert az nem jön be nekem) – látszik legismertebb, törikönyvekben szereplő képén (balra). Ezt a festményt használta E. Kovács Péter is új kötetének borítóján, meg egy portrérajzot, amire – mint mondja – egy, a királyról szóló kódexben lehet rábukkanni, ugyanis az ismeretlen kódexmásoló, feltehetően unalmában, a margóra skiccelte a megénekelt arc vázlatát. Egyébként poénos, hogy az író egy olyan ingben ül a színpadon, amire mintaként kicsiben ezt a skiccet nyomták, kifejezetten az alkalomra (képen az ingben). De őfelsége tekint ránk a kivetített, óriási méretűre nagyított könyvborítóról is.

e_kovacs_peter_az_alkalomra_keszult_zsigmond_kiraly_portrajaval_diszitett_ingben.jpgA sok Zsigmond között foglal helyet az est két felkért szereplője, Presser Gábor és Parti Nagy Lajos. Utóbbi töri meg a csendet egy „jó fél estét!” köszöntéssel, tekintettel a kora délutáni kezdésre. Ahogy mondja, tudás, forrásismeret mellet életszeretetről és pofátlanságról árulkodik a mű. Kicsit mint egy posztmodern regény:

Életgépe most Bázelt dobta ki, de Itáliát azért csak belekeverte valahogy.

Maga a téma, mondhatni, lényegtelen, lényeg, ahogy el van adva. Parti-Nagynak a Háború és Béke rész tetszett legjobban. Szerinte Szerb Antalhoz hasonlóan, E. Kovács Péter ugyancsak fikció és tények határain mozgatja a szálakat, ám nem kamuzik. Valóban nem száraz szakmunka, nézőpontja a szubjektív objektivizmus, avagy az objektív szubjektivizmus – szerzőnek gyakorlatilag sikerült beleszőnie a teljes önéletrajzát.

ajandekozas_masolata.JPGPresser veszi át a szót a „jó napot, jó délutánt!” fordulattal, majd mentegetőzésbe kezd: őt általában zongorázni hívják, esetleg még énekelni, beszélni nem – pláne nem történelemről, amihez nem ért. Ugyan beleolvasott a könyvbe, de miután az első kilenc oldalon nyolcvan különböző ismeretlen nevet talált, letette, feladta, magas. (Megjegyzi, biztos barátja sem ismerte őket személyesen, viszont alaposan utánanézett mindenkinek.) Azért meghívott, mert E. Kováccsal jó ismerősök, sokat ettek-ittak együtt itt meg ott. Sienában mondjuk nem, Rómában viszont sokszor, kedvenc éttermük a Mario’s. Péter bőbeszédű, úgy beszél, mint egy fúvós, alig vesz levegőt, ezért enni kell neki adni, hogy elhallgasson. Erre E. Kovács sértődés helyett egy adekvát adatot közöl, miszerint Zsigmond egyszer tutira petrezselymes zsályalevest evett Sienában. És elmeséli, első sorban azért írta meg a könyvet, hogy sok időt tölthessen a szívének oly kedves városban. (Fotó: a szerző megajándékozza a szereplésért Presser Gábort és Parti Nagy Lajost.)

konyvbemutato_a_rozsavolgyi_szalonban.jpgRendkívül igényes kiadvány, a külcsín csinos, teli szebbnél szebb képpel (balra: Zsigmond király a Rózsavölgyi Szalonban, a könyvbemutatón). Kódexek, látképek, térképek, festmények fotói, megakad szemem a félelmetes ábrázatú, félszemű költő és diplomata, Oswald von Wolkenstein portréján. A belbecs is becses. A téma egy belátható kilenc hónap (1432. július 12. és 1433. április 25. között) részletekbe menő története, mialatt Zsigmond itáliai utazása során Sienában állomásozott.

Azt gondolom, boldogabbá tenné mindenki életét egy olyan utazás, amikor Toszkánában végiglátogatná azokat a helyeket, ahol a király és katonái megfordultak.

Boldog olvasást!

E. Kovács Péter: Zsigmond király Sienában, Corvina Kiadó, 2015.

Szeretném megemlíteni kedves barátnőm, Gspann Veronika kiemelt felelős szerkesztői munkáját. 

JÓ FILM, KISSÉ FÉLREVEZETŐ CÍMMEL

Grand Hotel Budapest

grand_hotel_budapest_1401816121.JPG_1280x960

Mikor először kiszúrtam messziről a film plakátját a pesti utcán, a habcsókos, mégis ízléses stílusból valahogy sejtettem, hogy nem magyar, viszont azt gondoltam, de jó, biztos a Gellért Szállóban játszódik logikusan mi másért Grand Budapest Hotel a címe? A külföldiek imádják a hazai fürdőhelyeket, patinás szállodánk pedig méltó színhely lenne. (A kép érdekessége, hogy a plakátot a híres párizsi Gaumont mozi utcafrontjánál fotóztam, büszkén állapítva meg, hogy a világ közepe most Budapest.) Tévedtem. Nem magyarországi, hanem egy fiktív országbeli, de Kelet-közép-európai szálloda adja a hátteret a két világháború közt játszódó cselekményhez, ráadásul aprólékosan, részletgazdagon kidolgozva.

Két szállodaigazgató együtt átélt megpróbáltatásainak és kialakuló barátságának története: az egyik a hotel fénykorának világhírű igazgatója, Gustave H. (Ralph Fiennes), a másik egy arab fiú, Zero Mustafa (Tony Revolori), aki akkor boyként dolgozik, és kábé húsz év múlva átveszi majd a stafétát. Fényes karrierjének hajmeresztő történetét a kommunista évek második felében, öregemberként meséli el egy a szállodában megszállt és a málló falak közül itt-ott még kivillanó patinából ihletet merítő írónak (Jude Law).

Gustave szuper elegánsan és gálánsan bánik vendégeivel, főleg a gazdag és szőke hölgyekkel, akiknek alkalmi ágyaiba szívesen befekszik, legyenek akármilyen korúak. Ezt teszi egy matrónával, Madame D.-vel (Tilda Swinton) is, aki nemsokára elhalálozik, ráhagyva egy nagyon nagy értékű festményt, amit a grófnő fia, Dimitri (Adrien Brody) egy rémisztő verőember, Joplnig (Willem Dafoe) segédletével bármi áron meg akar kaparintani. A hagyatékkezeléssel megbízott ügyvéd, Vilmos Kovacs (Jeff Goldblum) neve magyar vonatkozású: a két Amerikába 56-ban kivándorolt majd világhírűvé lett operatőrünk, Kovács László és Zsigmond Vilmos neveinek összevonásából született, ráadásul október 23-án hal meg. A rendkívül pörgős, börleszk-szerű történet térségünk vérzivataros időszakáról mutat groteszk tükörképet. Gustave-ot többször megverik, üldözik, majd börtönbe vetik egy agilis, folyton felbukkanó német katona, Henckles (Edward Norton) hathatós segítségével, ahonnan a film legviccesebb jeleneteiben szökik meg. Megnyerő, szolgálatkész modorával sikerül elérnie a sittes bandafőnöknél, Ludwignál (Harvey Keitel), hogy bevegye télakjukba*. Úgy osztja az ételeket, mintha legalábbis a Ritzben szolgálna fel: "Ajánlhatnék Önöknek egy tányérnyi kását?" Még exkluzív beszállító cukrászdája, a Mendl's rózsaszín álomsüteményeiből is juttat, amibe Zero szerelme, Agatha (Saoirse Ronan) belesüti a szökéshez szükséges szerszámokat.

Továbbá feltűnik Owen Wilson és Bill Murray is csak kapkodom a fejem, ennyi "A kategóriás" hollywoodi színésznagyság láttán, akiknek csak nyúlfarknyi szerep jut, a két barátot kivéve. De ez nem zavaró, pont jó, fokozza a ritmust és persze a várakozást, hogy kinek a jelenete lesz a következő jutalomjáték. Viccesre veszik a figurát, ám a háborús, később a dekadens történelmi háttér miatt mégsem vidám, amit kihangsúlyoz a keretes szerkezetet adó temetői szín. Egyébként, noha sem a kor, sem a hely nem konkrét, azért egyértelmű utalásokból jól lehet azonosítani.

Az alkotás csupa méltató kritikát kapott a rendezésre és a színészi játékra egyaránt, viszont nekem mindezt felülmúlta a mindent betöltő szimmetria. Nemcsak a díszlet volt mértanilag pontos (lásd plakát), de a jelmezek és a jelenetek is precíz harmóniát árasztottak, kedvenc fraktál-elméletemet juttatva eszembe, amiért hálás köszönet.

(Rendező: Wes Anderson)

*télak: Szökést jelent a rabok között. Henri Charrière Pillangó című regényének magyar fordításából került át a köztudatba.

Update: A film megnyerte a vígjáték kategóriát a Golden Globe-on.

Az Oscar gáláról elhozta a legjobb jelmez- és látványtervezésnek, sminknek és filmzenének járó díjakat. 

KIS KÖNYVAJÁNLÓ #2 - Tallér Edina: Lehetek én is

"Le kéne túrni ott szemben a paneleket, vicceskedik az ügynököm, akkor ötmillióval többet érne a ház. Tízemeletes panelsor van szemben, soronként nyolc erkély és harminc ablak, mindenhol fehér nejlon, mögöttük emberek, ha felkapcsolják a villanyt, belátni a függönyökön át. (...) Ismerem itt az összes embert, félig, deréktól felfelé, a többit eltakarják a falak. Tudok mindent róluk, amit nem, azt kitalálom."

Az én lakásom erkélye is tízemeletes panelházra néz, stílusosan ott olvastam a regényt. (Le is fényképeztem.) A főhősnő panelban lakik férjével és gyerekeivel, innen a könyv alcíme: Panelregény. Két szálon fut a cselekmény: egy nő családjáról mesél, középpontban párkapcsolati nehézségei és anyjához fűződő ambivalens viszonya, a másik szálon egy tizenhat éves vidéken élő látó lány misztikus története bontakozik ki. Két ellentétes és ellentmondásos lét, egy banális lakótelepi és egy furcsa vidéki élet, ahol bármi megtörténhet, pedig pont fordítva várnánk, a nagyváros szokott izgalmas lehetőségekkel kecsegtetni. A lány állandóan mesebeli furcsaságokról álmodozik, amik mintha megtörténnének vele, a nő viszont gyakorlatias, a gondjait próbálja megoldani, kevés szabadidejében kukkolva azt találgatja, mi történhet a szomszédban. Egy azonban közös bennük, mind a kettőjük anya-lánya kapcsolata nyomasztó, tele kibeszéletlen problémákkal, ami annyira fájdalmas, hogy a kétféle életút egyszer csak összetalálkozik, átfedésbe kerül, a határok elmosódnak a lány jelenbeli kapcsolatát a nő átemeli a múltba, hogy édesanyját felidézhesse. 

Kedvenc részem, mikor a nő imádott sorozatairól beszél, nem nevezi meg, de kitaláltam, hogy az egyik a Mad Men, a másik a 24 lehet, nekem is tetszenek. Utóbbi úgy jön elő, hogy meghatódott, mikor a főhős, akinek rendes foglalkozása időnként megmenteni a világot egy nap alatt, éppen haldoklik, és egy pap imádkozik érte, hogy bűneit meg tudja bocsátani magának, de ő semmit nem akar megbánni, csak szeretné tudni, a világ jobb lett-e attól, amiket tett, még ha a harcok sok áldozattal jártak is. A nő nagyon meg volt hatva rajta, sírt volna, ha nem fél, hogy épített műszempillái lepotyognak.

A mű alapvetően napló, melyben nem csak naplószerű elemek, mint például az önismeret, de a fikció és a dráma is helyet kapnak, utóbbi szemléletes, dramatizált párbeszédekben. További erőssége a visszatérő motívumok sokasága, amitől játékossá és könnyeddé válik. Ilyen például a jóslás, ami ugyan a lány "szakmája", de egyszer felbukkan a nő életében is, amikor jósnőt keresnek egy reklámfilmhez. A tartalmat viszont nehéz felidézni, inkább kis novellák vannak összefűzve, találó átkötésekkel. A könyvet magányban és, ha lehet, panelben ajánlom olvasgatni, papír és toll mellett: garantáltan naplóírásra inspirál.

"Naplót írok, már többször elterveztem, de mindig abbamaradt valamiért. Először tízéves koromban. Ment egy darabig, aztán nem volt időm, vagy hetekig eszembe sem jutott. Visszamenőleg nem emlékszik az ember mindenre, a fehér foltokat kitalált eseményekkel pótoltam, ennek meg az lett a vége, hogy beleuntam az egészbe, mi értelme, ha nem is a saját történetemet írom, hanem kamuzok össze-vissza?"

Tallér Edina: Lehetek én is, Kalligram, 2013. 

(Korábban megjelent kötete: A húsevő, Kalligram, 2010.)

JÓ KIS NŐ

A nő (Her)

no.jpgMikor megláttam a moziműsorban, hogy A nő (Her), arra gondoltam, milyen nagyképű cím. Mert igaz, hogy egy magát ügyesen sztároló pszichiáter már megírta (+A férfi), de ő, ugye "bevállalós". Kíváncsi nő lettem.

Hi-tech, ameddig a szem ellát, mégsem egészen sci-fi. Inkább romantikus-szerelmes, aminek hátteréhez kicsit továbbfantáziálták a mai technikát. Végig marad az egyensúly, pont jó az arány: a szépen letisztult, formatervezett, modern, halk és személytelen nagyvárost ellenpontozza Theodore (Joaquin Phoenix), a szerethető, érzelmes, suta, de férfias főhős, aki szerelmi csalódástól szenved. Együttérző nő vagyok.

Ahogyan az az intelligens operációs rendszer is, amit magányában megvásárol. A csavar az, hogy nem amit, hanem kiderül, akit. Mert egy személyiségi teszt és egy számítógépes adatgyűjtés után, alkalmazkodva a tulajdonos igényeihez, női hangon, Samantha néven életre kel a program, és végtelen türelemmel, segítőkészséggel, ahogy a matematikában meg van írva, társául szegődik Theodore-nak. Hamar egy hullámhosszra jutnak, idővel egyre intimebb kapcsolat alakul köztük. Szerelmes nő vagyok.

Azonban a viszony egyoldalú, hiszen Samantha nem valódi, és ennek a ténynek mi nézők, folyamatosan tudatában vagyunk. Nagyon érdekes, hogyan reagálunk: drukkolunk, közben borzongunk is, várjuk a csodát, de tudjuk, hogy reménytelen. A férfi kivirul, főleg miután coming out módjára felfedi titkát barátai előtt, akik a "nőt" is maguk közé fogadják. Barátnő lettem.

Hogyan tovább? Nem csak a főszereplő érzelmi élete fejlődik, de a program is egyre bonyolultabbá válik... A szerelem ereje mutatkozik meg, ami a bensőből fakadóan magányos történés, akár egy gép is elég lehet az illúzióhoz. Fura mód, ez a lávsztori a magányról szól, ám közben korántsem szomorú. Inkább kellemesen álomszerű, puha pasztell piros. Jó film, jó cím.

(A képen Scarlett Johansson, akinek szexi hangja nélkül Samantha nem lenne az a nő, aki.

Rendező: Spike Jonze)

Update: A film megkapta a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscart. 

SZÍNDARAB, MELYNEK KISSÉ FÉLREVEZETŐ A CÍME

Makszim Gorkij: Fényevők (Katona József Színház)

fenyevok_1392895270.jpg_943x588

A Fényevők címéről egy őrült szektára asszociáltam, ezért eléggé gyanakodva indultam a Katonába. A nézőtéren a premierek állandó közönsége: színészek, újságírók, írók, esztéták, filozófusok, kritikusok, kulturális tényezők - értelmiségiek. A rendező középtájt támasztva a falat, leplezetlenül stírölte a nézőket. 

Már a díszlet gyanút keltett, semmi szektás nem volt benne. Szobabelső a hetvenes-nyolcvanas évek stíljében, olajzöld fotelágy, mustársárga székek és egy intarziás dohányzóasztal, amiket talán a Domus-ból szereztek. A teraszról besütő erős (nap)fény ráirányította figyelmemet a részletekre. A jelmezek is hozták a fílinget, rikító színek, minták egymásra halmozva, műszálas anyag és szakmunkás szerelés. Viszont a színészek játéka teljesen mai volt. 

Pár nappal később a Friderikusz műsorban a rendező elmondta, azért használt retro dekorációt, mert fiatalságának közegében otthonosabban mozog. Ráadásul a mű sem kortárs, Gorkij 1905-ben írta meg A nap gyermekei címmel, de A nap fiainak is fordították. A kettő közül bármelyik találóbb lett volna. Minden bizonnyal a marketing lehet ludas a dologban.

A Fényevőknek annyi köze van a fényevéshez, hogy a felvilágosult értelmiség áll a középpontban, akik szelleme kvázi a fényből táplálkozik. Egy szórakozott professzor és intellektüel felesége életébe pillanthatunk bele, akik körül a nép egyszerű fiai tengődnek vakvágányon. Amíg a házaspár művészettel és tudománnyal foglalatoskodik, a világ jobbításáról vitatkozik, és a fényben szerelmi szálak szövődnek, addig a sötétségben kétkezi munkások dohognak, konspirálnak, a végén fellázadnak és megostromolják tudósék házát. Az értelmiség szellemi lángolása áll szemben a valódi lángokkal.

Azoknak ajánlom, akik nyitottak az értelmiségi lét társadalmi kérdéseire, akik szeretik az iróniát jól alkalmazó előadást, és akiknek rövid a kabátjuk, mert a ruhatár puritán szekrénykéibe nem fér bele a hosszú télikabát. 

(A képen a Katona József Színház Fényevők című színdarabjának egy részlete. Rendező: Ascher Tamás)

Update: A darabot beválogatták a POSZT versenyprogramjába.

Két kategóriában is nyert: a legjobb rendezés díját Ascher Tamás, a legjobb női mellékszereplőét Jordán Adél vehette át.

KIS KÖNYVAJÁNLÓ #1 - Janne Teller: Semmi

semmi_1391778331.jpg_600x341

"Eddig Pierre Anthon semmi jelét nem mutatta, hogy ő lenne a legokosabb közülünk, de ez hirtelen mindannyiunk számára világossá vált. Mert volt abban valami, amit mondott. Még akkor is, ha ezt nem mertük bevallani. Se a szüleinknek, se a tanárainknak, se egymásnak. Sőt még magunknak sem. Nem akartunk olyan világban élni, amilyenről Pierre Anthon beszélt. Mi igenis el akartunk érni valamit az életben, vinni akartuk valamire."

Mondja egy osztálytárs a fiúról, aki teljesen megváltoztatja osztálya életét, miután egy nap váratlanul otthagyja az iskolát, mert rájön, semmit sem érdemes csinálni, ha egyszer úgysincs értelme semminek. Ettől kezdve napjai nagy részét otthona kertjében, egy szilvafán tölti, ahonnan szilvamagokat köpdösve, a lét elviselhetetlen semmiségéről kiabál az arra elhaladó osztálytársainak. Habár a gyerekek mindent elkövetnek, hogy Pierre Anthont lekergessék a fáról, nem járnak eredménnyel. Végül azt találják ki, bármi áron meggyőzik, mégis vannak dolgok, amik számítanak. Mindenkinek egymás után, az előző kiválasztott kérése alapján egy elhagyatott pajtába be kell szolgáltatnia egy olyan dolgot, amiről tudni, a másiknak annyira kedves, hogy semmi pénzért nem válna meg tőle. Ahogy növekszik a halom, úgy nő a tét is...

Tovább nem folytatom, hogy ne legyen spoiler, elég annyi, hogy rendhagyó, erőteljes és felkavaró ez a Dániában korábban betiltott, később kötelező olvasmánnyá tett, számos elismerést és botrányt kiváltó, szerintem nem kifejezetten ifjúsági könyv, ráadásul nagyon jót tesz neki a skandinávoktól megszokott letisztult és igényes stílus. Megérdemli az olvasást, korhatárok nélkül. (Ha olvastad, írd meg a hozzászólásokban, hogy tetszett.)

Janne Teller: Semmi, Scolar Kiadó, 2011. (fordította: Weyer Szilvia)

(A könyvből azonos címmel magyar bábelőadás is készült, amit a Budapest Bábszínházban játszanak. Fenti képen az előadás egyik jelenete.)